4. Merre tartunk?

A lány holtteste mellett ülve egészen transz-szerű állapot uralkodik el fölöttem. Végigsimítok a haján, már nem zihálok, látszólag a testem megnyugszik. De a látszatot nagyon jól ismerjük....szeret csalni. Most is ezt teszi. Ahogy elengedem vörös fürtjeit, kezem éktelen remegésbe kezd, majd rátapadt vérét combom kihűlt bőrébe kenem. Megrémülök a látványától, de nem lepődök meg. Be kell látnom: ő végleg eltávozott a halandó sorból. És ez csakis az én hibám.

Ha inkább csendben maradok.....ha nem ragadtatom el magam....ha még egy napot élhetett volna! Ha lett volna esélye megszökni! De nem....a sors kifürkészhetetlen, az élet ellen mindenki veszít. Ő K.O.- val fejezte be a mérkőzést....és én? Nekem mit szánnak a felsőbb erők?

- Menj ki! - utasít halkan, mégis feldúlva David. Nem mozdulok. Ismét a lány hajába kapaszkodom, éppen elér hozzám a vértócsa, ami belőle árad szüntelenül. Nem hagyom itt. Hiszen...ha már az életében nem védtem meg, legalább holtjában álljak mellette! 

- Eltemetjük. - jelentem ki zordan, hangom megremeg, torkom megköszörülöm. 

- Még mit nem! - nevetett fel az eszement, aki nekem jutott. - Esetleg ne öltöztessem fel Hófehérkének? Mondjuk....nem rossz ötlet. Törpéket is rendelhetnél mellé! - csettintget az ujjával, erősen kikéri magának személyes kijelentésem.

- Meddig élt volna ha.... - de nem bírom befejezni. Megint a ravasz meghúzására emlékeztet az egész.

- Nem tudom. Lehet hogy egy percet sem sietett a halállal. - majd csend. Nagyot sóhajtok. A vér már engem is körülölel, langyos állaga köré fonódok. Minden pillanatban érzem a hullámát. Hallom, ahogy a mögöttem lévő már felém lépked. talpa alatt préselődik a vörös anyag. Már lábujjhegyét érzem hátamon. - Állj fel! - szólal meg kedvesen, de elfintorodom, és lökök egyet előre magamon.

Két kézfejem a lány fején, haját cibálom az élettelennek, akár egy marionett-bábunak, közelebb hajolok, fentről bámulom a csontszilánkokat és a mindent beterítő vérkeringése folyadékát.

- Nem hallottad? - kérdezi türelmetlenebbül. 

- De.

- Akkor?

- Hagyj egy kicsit, kérlek. - hangom torzul, de nem a sírástól, hanem az undortól. Attól a tocsogó undortól, ami bennem keletkezett David és saját személyem iránt. Utálom magam.

- Demi, beszélni szeretnék veled! - majd nagyot sóhajt, és érzem, ahogy leül a hátam mögé. Két lába két oldalamon bukkan fel, kezével hátulról öleli a derekam. Ellökök mindent a kezemből, két végtagom erőtlenül loccsantja a vért. Ennyi volt. Már nem folyik nyugtalanul testéből az éltető vörös csoda. 

- Arra kértelek, hogy hagyj! - majd ismét elgörbül a szám, ahogy a kókadó csontot és hajcsomót bámulom. - Mit tettünk... - suttogom hitetlenkedve. Nem hiszem el. A veszekedésünknek, a problémáinknak egy élet volt a fizetsége?

- Mit érzel? - kérdezi kissé keményebben. 

- Azt te nem értenéd... Mert veled ellentétben nekem még van bűntudatom. - majd szemeimet lehunyom, hátradőlök felsőtestére. - Öltél volna meg akkor engem... - nyögöm erőtlenül. Ha tehetné, szívem patakokban ontaná magából a vért. Hasonlót, mint ami a földön hever. Ugyanazt az anyagot, amiben épp fürdőt veszünk. De ugyanaz valójában sosem lehet, mert az érzelmek formálnak minket. Semmi más.......csak az érzelmek képesek minket biológiailag és érzelmileg változtatni.

- Gondolom már párszor eszedbe jutott, hogy vajon miért élsz még....

- Tudod, már rá is kérdeztem. De egy nyomorult, egyértelmű választ sem tudsz kinyögni magadból. - sóhajtok.

- Honnan tudnék választ szerezni, ha én sem értem? - kérdezi keserűen, de érzem, hogy szája mosolyra húzódik. - Azért vagy még életben, mert van egy részed, amitől a legkevésbé sem szeretnék megválni. Ez az optimizmusod. Az a fajta csoda, hogy nem bántod magad...hogy nem lettél még depressziós, és nem hagytál még itt. Hogy egy olyan ember mellett mint én, te ugyanolyan vidámsággal és erővel tudsz tanítani, és élni. Nem értem hogy vagy erre képes....egyszerűen nem. - fújja ki a levegőt szórakozottan. Minden szava, kiejtett betűje egyenesen a lelkembe áramol, és elkezdi betölteni a tátongó űrt, ami három teljes éve ott honol, ahol egykor nem is tudom mi volt. - Csodálatos vagy!

- Ne hazudj. Nem vagyok csodálatos attól, hogy szeretlek és igyekszek elfogadni mindent. - majd megforgatom a szemem, de közben elvörösödöm. A vér elkezd alvadni, hideggé válik, de egyszerűen nem tudok most vele foglalkozni. Nem akarom pont most félbevágni a beszélgetésünket, ha már végre őszintén tudunk kommunikálni.

- Ne légy kishitű, kérlek. Most ne! - majd nagyot sóhajt. - Tényleg nem hiszel nekem? - kérdezi meglepő bizonytalansággal. Fejemet megrázom. Nem, nem hiszek neki. Szerintem a szeretet egy értelmes tulajdonság.

- Elfogult vagy.
- Nem vagyok az! - csattan fel, amitől ismét fejembe száll a vér, pedig az előbb már kezdett az arcom átlagos színéhez visszatérni. - És ez az én hibám. Hiszen....sosem mondtam el neked hogy mit gondolok rólad. Sosem fejeztem ki neked azt, amit érzek....csak úgy voltunk. Egy házban. Ahol én vagyok a férfi és te a nő. De ugye tudod hogy szeretlek? - szorít magához erősebben.
- Egyben okozol örömöt és csalódást. - forgatom meg a szemeimet. - Igen, szeretlek. De most....most szeretnék lefürdeni, meg gondolkodni....és reggelizni.
- Fél tizenkettő van.
- Akkor ebédelni. Nem mindegy? - kérdezem türelmetlenül, majd kibújok óvó és egyben fojtogató karjai közül, majd nehezen felállok. ismét a heverő testet bámulom. - Vele mi lesz? - kérdezem halkan, megrökönyödve ismét a tudaton.
- Tudod mit? Fürödj és főzz! Én addig eltakarítom. - annyira kifejezéstelen a hangszíne. Neki ez szinte élvezetet teremt: együtt öltünk. Tudom, hogy legbelül imádja ezt az egészet, és már alig várja, hogy eltakarítsa ezt a förmedvényt.
- David... - szólítom meg, miközben felé nyújtom kezem, hogy ezzel segítsek neki kimászni az alvadt vérből. - Ha ezt még egyszer át kell élnem, válaszút elé fogsz kerülni. - fenyegetem komoran, mire nyel egyet.
- Végül is, kényszerítettelek. De nem kérek bocsánatot.
- Tudom hogy nem kérsz. Csak..... csak felidegesítettél.
- Akkor máskor próbáld meg velem megbeszélni. Mert kettőnk hülyesége egy ember életébe került! Lehet hogy téged nem zavar, de.... - kikerülöm, és ott hagyom. Hátratekintek még a nappali közepéről. Látom  vörös lábnyomaimat. Legyintek, majd a fürdőbe sietek. A forró vizet zúgatva a fürdőkádba pára lepte el a kis szobát. A mosdókagylóhoz lépek, a tükörben bámulom megtört arcomat, majd levetkőzök. Véres holmiaimat a mosógépre bízom, hajamat erősen feltűzöm, végignézek vérborította lábamon és sóhajtok. A forró víz éget, belemerülök a folyadékba, az anyag hevíti testem, elnyúlok, majd várok. Valamit várok. Egy égi jelet. Reményt. Vigaszt. Egy csókot Tőle. Egy szál virágot. Várom, hogy feladjam. Hogy meneküljek. Hogy valami azt súgja: maradj erős. De ezzel a várakozással semmit sem érek, csupán ismét lepörgetem lelki szemeim előtt a délelőttöt. Ismét testembe nyilall a fájdalom, de immár ártalmatlan ahhoz képest, amit az egymás után jövő pillanatok hevében éreztem. Nyugalom szállt meg, majd elmosolyodtam. Szeret. Szeret, és ezt ki is mondja. Ismeri azt a tulajdonságom, ami neki a kedvence, ami számára a legkedvesebb, de ez nem jelentheti azt, hogy mást nem szeret bennem.
És ez a történtek ellenére is olyan megnyugtató érzéssel tölt el. Mintha meg lennék pecsételve. Sejtem, hogy neki mit jelenthetek. Bizalmat, szerelmet, támaszpontot. Egy pontot, amit még ő sem mer túllépni. Mert ez a pont én lettem! És ha én eltűnnék egy borús reggelen, a lelke végleg darabokra hullana. Attól a ponttól kezdve én ölnék meg minden egyes embert, vele együtt....és én többé nem esek gyilkosságba!

Egy óra, és már készül a brassói. Amy sehol, a kosz eltűnt, ismét csak egy sivár, szenvedéssel teli szoba volt, ahol tucatok lelke sírt megváltásért könyörögve. Egy szoba, ami minden emberi tulajdonságot el tudna mesélni, ha megszólalhatna. Az a szoba, ami talán mindennél több borzalmat látott már. Egy igazán erős falú, kitartó, állandóan szomorú szoba. Egy hely, amitől félek, amit csodálok.
David egy törölközőben ront ki a fürdőből, egyenesen a hálóba. Onnan ismét felöltözve lépked a konyha felé.
- Lesz kedd este egy buli a Kiss&Life-ban. - nyomkodja a telefonját. Gondolom hangosan gondolkodik, és áldozatot megy majd keresni. - Elmehetnénk.
- Engem is hívsz?
- Elmehetnénk...nem? - kérdezi szórakozottan. - Vagy talán a kedves tanárnéni már kiöregedett belőle? - incselkedik.
- Soha! - nevetek fel. - Még hogy kiöregedni... - majd elé lépek, és a vállába boxolok viccesen. Látom, hogy ő is igyekszik kicsit javítani a hangulaton, és én ezt nem is szeretném akadályozni. - Már másfél éve nem voltam veled bulizni. - vakartam meg a fejem.
- Az megeshet. - gondolkodik egy keveset, majd vállat von. - Na. Elmegyünk? - ismét a lényegre tör.
- Persze, hogy el! - helyeselek, még mielőtt meggondolná magát. - De miben menjek? - gondolkodok el azonnal. Most őszintén, minden lány/nő fejében ez fordul meg elsőnek: mi a francot vegyek fel. Igen, nincs csajszi a Földön, akinek ne ez ugrana be az elsők között. David kényszeredetten felnevet.
- Ne szórakozz, nekem mindegy! Csak ne legyen apácaruha, meg lehetőleg ne legyen kint a fél melled. - szögezi le, de ezek a szabályok számomra is nyilvánvalóak. Bólintok, majd adok az arcára egy puszit. Nem akarom megölelni. Akkor is....sok volt ez az egész. De nem akarok rá többet gondolni. Túl kell lépnem az ilyesmi dilemmákon, különben nagyon belekavarodom az egészbe, és utána nem tudok megszabadulni a gondolattól. Szóval a múlttól meg kell szabadulni....igen. El kell lökni, vagy behálóz, kurkát nyakam köré fonja, majd könyörtelenül, lassan megfojt.
- Csak ketten? - majd megpördülök, és megmozgatom a serpenyőt.
- Úgy terveztem. Vagy hívni akarsz valakit? - kérdezi halkan, majd hallom, ahogy kinyitja az újságot, ami az asztalon hevert már reggel óta. Biztos ő hozta be, míg aludtam...
- Nem tudom. Talán Lil és Mary...de ha nem szeretnéd...
- Eltaláltad. - mormogja, majd lapoz. Sóhajtok, és inkább a megszokott hallgatást veszem igénybe. Nem szeretnék vitát nyitni a barátnőimről, akiket nem csíp. Sosem szerette őket, mert pletykásak, szabad életűek, még szinglik, és ezt imádják. Élik életüket, mint hal a vízben, meg dolgoznak is egy keveset, hogy minderre teljék. De még ott is csak flörtölnek és cigiznek. Hármunk közül csupán én nyugodtam le és állapodtam meg.
- Rendben, akkor legyen csak a mi esténk. - mosolyodtam el, majd elzártam a gázt. - Ki csenget ilyenkor? - képedek el. David felém néz. Hozzánk sosem jön senki. Kissé feszült lett az arcom.
- Hívd be!
- Ugye minden el van takarítva?
- Minden az ég világon. - sóhajt. Megtörlöm egy konyharuhában a kezem, majd az ajtóhoz sétálok.
- Jó napot kívánok, Lisbon különleges ügynök a CBI-tól. Házkutatási paranccsal érkeztem. - majd a lapot lengeti meg előttem. Nagyokat pislogok. Nem mutatom az idegességet, de nagyon is parás lettem. Vége. Lebukott. Halálbümtetést kap velem együtt.
Félreállok, majd beront a nő, mögötte három férfivel.