A félelemről - Szoni írása

Az első botlások egy hosszú út előtt...félelem az úttól.
Elesek, felállok, elbukok, felemelkedek.
Süllyed a hajó?
Ugyan.
Tenger sincs...

2016. július 13., szerda

Távlatok

Kissé megtörten olvastam a történetet és több mint egy évvel okosabban állítom hogy mindent máshogy csináltam volna.
Nem elég precíz. Pedig pontos embernek tartom magam, csinálhattam volna szebben is.
Nem ígérem hogy átfutom, nem ígérem hogy kijavítom, azt hiszem nem is tehetem.

Megírtam idénre a történetet.

Sajnos az élet, a lelkiismeret és a lelkiállapot kicsit beleszólt, rossz időszakom volt, újraolvastam amit éjjelenként írtam a kollégiumban és kukára ítéltem.
Nem mutatott volna elég fejlődést. Nem tudom, nem tudtam annyira értékelni...talán kimerültem a végére, nem tudom. 
Csalódtam magamban, bújkáltam, nagyon szégyellem is magam, de valljuk be: felesleges.
Hogy ismét papírt és tollat ragadok-e, hogy tovább koptatom-e a billentyűzetet, az még rejtély. Nem tudom, talán ha jobbra fordulnak a dolgok. :)

Gyönyörű nyarat! :)


2015. augusztus 28., péntek

Egy kis ajánló.~

Sziasztok!
Most már nem jelentkezek történetekkel ezen a blogon, de nem fogok eltűnni.
Ezért is hoztam nektek egy nagyon érdekes olvasmányt!
Monos Anett nemrég megnyitotta kritikablogját, amit ITT találtok.
Őszintén alkot véleményt, érdemes megfogadni amit mond. :)
Egy különálló, nem kritikajellegű cikkét szeretném kiemelni. Bloggerközösség.
Írt pár sort errő az egész bloggercsaládról. Eléggé szubjektív, de nagyon egyetértek vele! Mindenkinek ajánlom figyelmébe. Egy-két embernek akár szemfelnyitó is lehet.... :)
A cikket ITT olvashatjátok! Az oldalon tudtok kérni kritikát is. :)

Használjátok ki az utolsó hétvégéteket! Szerencsés sulikezdést! :*

Veronika.~

2015. augusztus 21., péntek

Utószóféleség, igazából nem is tudom + Egy kis ismertetés

Sziasztok!
Mint megígértem, írok még ma pár sort. Bocsánat hogy ilyen későn, de kisírtam magam, meg az egyéb itthoni dolgok, de megígértem, szóval itt vagyok.

Nos....nem egészen öt hónapig írtam. 
Nem sok, de valljuk be....eléggé kevés. xD

Nagyon sokat csúsztam a részekkel, még az utolsó résznél is volt pofám késni egy napot. 
Volt egy időszak, amikor eléggé gyatra volt az írásom [ott 6-7. rész környékén]. Ezekért még egyszer és utoljára elnézést kérek!

Szeretném megköszönni az öt feliratkozónak a bizalmat, valamint mindenkinek aki nyomon követte a történetet, vagy akár egyszer is benézett. Megtisztel, hogy van ember, akit érdekel amit csinálok, hogy értékelitek az írásomat.
Persze nem mindig érkezett visszajelzés, ami általában elbizonytalanított, de nem érdekelt, hiszen tudtam hogy van aki számít rám. :)
Több mint 4000 oldalmegjelenítést értem el a történet írása közben, ami nem hangzik nagy számnak, sokan most biztos röhögnek, de én tényleg büszke vagyok az eredményemre.
Több díjat is kaptam, és nem mindet tettem közzé, mert igazából már nem volt kinek továbbadnom és nem is tudok annyi mindent mondani magamról, mindenesetre köszönöm szépen a díjakat!

Akkor egy extraérdekességet mondok magamról. Igaz, nem kárpótló, de szerintem érdekes: megőrülök a porszívó hangjától. Idegbeteg állattá változok tőle. Az a zúgás...nem tudom, szét tudnám verni a porszívókat. :"D


Jövőre is együtt izgulhatunk!


Még nem egészen alakult ki bennem hogy mivel fog foglalkozni az új blog témája [ami egyébként június 13-án fog megnyílni], de addig ezen a blogon fogok üzenni nektek a részletekről, szóval ha kíváncsiak vagytok egyéb írásomra, de még nem iratkoztatok fel, jobb oldalt megtehetitek! :)
Annyit elárulhatok, hogy valószínűleg nem fog kapcsolódni ehhez a történethez. [Először úgy akartam tervezni, de nem....nem akarom túltárgyalni ezt a témát.]
Esetleg ha valamit szeretnétek nekem mondani az Afraid of-fal kapcsolatosan, chat-en és a bejegyzés alatt kommentben megtehetitek. Építő kritika vagy biztatás vagy akár kérdés mindig jól jön, ezek inspirálnak. Már télen elkezdek dolgozni az új történettel, és majd informállak titeket arról, hogyan haladok. :)

Nagyon vigyázzatok magatokra a nyáron, szerencsés sulikezdést, és szorítsatok kicsit nekem is, idén kezdem a gimnáziumot. :)

Remélem jó időtöltés volt az Afraid of, remélem hogy jó elfoglaltság volt olvasni, és nagyon remélem, hogy velem tartotok jövő nyáron is! ^_^

15. Hé! Haljunk meg együtt!

Írói megjegyzés:
Sziasztok! A késés miatt elnézést kérek!
Itt egy történet befejezése, ami helyrekalapálta az érzelmeimet, ami lekötött, amit imádtam és amin minden este gondolkodtam.
Nem is tudom mit mondhatnék....osszátok meg a véleményeteket!
Remélem hatással volt rátok ez az egész.
Rám hatalmas hatással voltatok! Tényleg! Tudom, hogy sokan csak kukkoltak, mert....mindent látok. :P
Mindenesetre, remélem hogy jó időtöltés voltam....
Még ma teszek ki egy bejegyzést, de az már egy új történetet próbál ecsetelni, megpróbálom elmondani hogy milyen irányba mozdulnék, miegymás.
Mit is mondhatnék még? Köszönöm és respect Nektek!
Jó olvasást! 

Ui.: Anett, megcsináltam a sorkizártat! :P

Hangos lélegzetvételek, izzadó test, fülledt meleg, közben rázó hideg, vizes hát, reszkető kar, verejték. Verejték, ami végigzúg az arcomon. Lehunyt szemeim mögött könnyek próbálnak utat törni maguknak, hogy gyengeségemet, ijedtségemet, őszinte félelmemet mindenki tudtára adják. Nem hagyhatom hogy felülkerekedjen rajtam a riadalom.
Le kéne nyugodnom, de sürgősen. Túl sok az információ, túlságosan is zúg a fejem, és a belső káosz egyenesen ellenem dolgozik. Mi ezzel a célja?
- Nem értelek. – nyögöm ki, és igazából már nem is neki vagy a többieknek, csak magamnak, ide a sötétbe, abba a sötétségbe, ami jelenleg az egyetlen biztonságforrás. Utálom a sötétet, most mégis a menedékemmé vált.
- Nem is kell. – hallom a gyors választ… Válasz! Választ kaptam, és nem csak idebent, hanem Davidtől!  
- Mégis mit művelsz? – nyitom ki a szemem, és valami csoda folytán még a könnyeim se zúdulnak, sőt felszívódtak. Magam elé, vagyis a lift felé bámulok. Nézem az aranyszínű szállítót, de nem tudok belefeledkezni a részleteibe…csak fülelek.
 - Mi a francért jöttél ide?? Nem baj….megoldjuk. – suttogja egész halkan. Alig hallom meg. Összeszorított ajkakkal álltam ott. Még mindig fog, de hirtelen lazul a fogása. Kezembe nyomja a táskámat is, hiszen az eddig nálam volt. Mégis mi a franc történik? – A kassza tartalmát. – szólal meg hangosabban. – Mondom A KASSZA TARTALMÁT! – üvölti el magát. Akár egy dühödt oroszlán. De hát ez egy szálloda! Hátralép, a fegyver csöve a tarkómnak feszül, s azzal bök meg, miszerint haladjak a pult mögé. Elindulunk. Talpam alatt ingovány, földrengés, szemem előtt köd, végtagjaimban hasító fájdalom. – Gyorsabban! – utasít kegyetlenül, monotonon, rezzenéstelenül. Félelem nélkül. Körülnézek, s látom az ijedt fejeket, ahogy senki se mer mozdulni. Senki se mer elfutni. Hogy vállalhatnák fel, hogy miattuk meghal egy fiatal nő? Ez olyan gyáva, mégis olyan hálás vagyok: talán tényleg rajtuk múlik az életem. Talán mindannyian elmehetünk innen békében. De Daviddel mi lesz?
A kassza nyílt, és a lehető leggyorsabban dobtam bele a pénzt. Az átlagforgalomhoz képest nem sok, hisz itt alig fizetnek készpénzzel. Ettől függetlenül körülbelül 200 dollárral lett a táskám gazdagabb.
- A kijárat felé! – adja ki a parancsot, és én engedelmeskedem. – Állj! – szólal meg tíz lépésnyire a kijárattól. A hatalmas forgóajtónál áll egy civil, pont velem szembe. Egy középkorú férfi, barna szemekkel. Eléggé magas, olyan David-féle. Félelem csillog szemeiben. Elmozdul a stukker, s a cső immár szemeim mellett a férfire néznek. Az ijedt tekintet átvált rosszullétbe. Megrökönyödik.
- Ne. – tátogja. Ismétli. Egyre többször. Levegővételei egyre szaporábbak, emelkedik, majd zuhan a mellkasa, pislogni már rég elfelejtett, s a mögöttem álló gyilkos közben oly nyugodt, mint magára hagyott, megsérült ember levadászása előtt a ragadozó. Másodpercek telnek, majd szinte zsigereimben érzem a mozdulatot, ahogy David hátrarántja a ravaszt, s az előttem álló holtan esik össze. Fejbe lőtte. Vére apró patakokban folyik szét a padlón, s hallom, ahogy a mögöttünk álló tömeg egy emberként veszi a levegőt, fülemet egy halk zokogás csapja meg, hörgés hallatszik, és miegymás.
Azt hihetném, hogy megnyugodhatok. Ma nem fogok megdögleni. De megint én állok a majdan repülő golyó útjába.
- Mehetünk. – mondja, és bár nem hiszek neki, kénytelen vagyok elindulni. Nem akarok önző lenni, nem posztom a tuskóság, de nem érdekel ha a fél város meghal az éjszaka alatt, én élni szeretnék.
Kisétálunk, majd a jó öreg fekete Hondára lettem figyelmes az ott parkoló autók között.
- David…
- Húzzunk el innen! – majd hátranézek. Elteszi a pisztolyt.
- A csomagjaim…. – folytatnám,d e megragadja a csuklómat, s húzni kezd.
- Nincs több időnk! – oké. Értettem. – Most ne ezzel törődj! – teszi hozzá hanyagul, mintha nem is érdekelné. Beülünk a kocsiba, majd elindulunk.
- David….most mégis mi a franc van? – bukik ki belőlem. Csúnyán ráncolhatom a szemöldököm, nem tudom. Hátradőlök, az utat nézem, szemeim az eltűnő fehér csíkokat figyelik az út közepén. Mind az autók alá rohannak.
- Az van, hogy jeggyel vártak téged a reptéren. Már úton lehetnél Chicago felé…
- De hát… - előrehajolok, és már felé nézek.
- Tudom. Én voltam a hülye. Az SMS nem volt a legjobb megoldás, de hidd el, mást nem tehettem!
- De mégis miért?? – kiáltom el magam. Szám elé kapok. Ez tényleg én voltam?
- Nagyon hosszú…
- Leszarom hogy mennyire hosszú!! Érted? NEM ÉRDEKEL! – kezeim nem tudják kontrollálni a számat, hisz azok is eleven gyűlöletként csapkodják a térdemet. Hirtelen elhagy az erőm, és bánat férkőzik minden helyére. Fáradtságból, csalódottságból, félelemből adódó tömény bánat. – Csak legyen már vége…. – nyöszörgök. Hátradőlök ismét, nem tudok magammal mit kezdeni.
- Ki vagy készülve…
- Nem mondod? Azt hittem halott vagy.
- Adj a kesztyűtartóból egy cigit! – a gyakorlott módszerrel szájába adom a cigit, s meggyújtom neki.
- Kösz….
- És most mi legyen?
- Most…. – majd kifújja a füstöt. Csak ballal vezet. Elég vicces hogy azzal vált és kormányoz egyszerre. – Megyünk amilyen messzire csak tudunk és reméljük hogy a rendőrség nem talál ránk.
- Nem gondolod hogy ezeken a tömött utcákon nehéz lesz?...
- Nemsoká kiértünk már, csak pár percet szarakodjanak még… - majd csend. Akár percek is eltelhetnek néma kussban, mire valamennyire összeszedem magam lelkiekben.
- David. Mi történt veled az utóbbi két napban?
- Megtaláltad az 500 dolcsit?
- Igen…
- Ugye itt van?
- Minden pénz a kézitáskámban van, igen.
- Akkor megnyugodtam….kérdésedre válaszolva: nem sok.
- Mi van a koponyával?
- Elméletileg halott….
- De mégis ki volt az??
- Hagyjuk.
- David, nem! Ne húzz már fel, légy szíves!
- Te ne húzz fel engem! Majd elmagyarázom. A lényeg annyi, hogy a megbízó halott.
- Ki a megbízó??
- Samantha! Most örülsz??
- Az a kis…. – ribanc? De ezt már nem mondhatom ki.
- Úgy gondolta hogy jó útra térek és feldobom a zsaruknál.
- Elég fura feltevés.
- Paranoiás. Őrült volt, nem kár érte.
- És most mi van?
- Időközben elkövettem egy apró hibát… Szemtanú látta ahogy megfojtottam és feldobott.
- Hogy mi van? Téged köröznek??
- Igen és pont ezért akartam hogy elmenj de nem így jött össze… - majd hatalmasat sóhajt. Egyszer úgyis bekövetkezett volna. Várható volt. Igen. Számíthattam volna rá. Ki kellett volna tervelnem valamit, de most fogalmam sincs hogy mi lesz.
- Akkor….
- Figyelj, megyünk. – majd felhajtunk az autópályára.
- Ez így nem jó. Utolérnek, megtalálnak, lelőnek, letartóztatnak, meghalunk, akármi!
- Akkor mégis mit akarsz tenni? – motyog. Nem kiabál. Nem szid. Csak motyog.
- Fel akarok szívódni… - sóhajtom reménytelenül. Sejtem, hogy miért nincs benne már tűz. – Beletörődtél?
- Tessék?
- Beletörődtél? – ismétlem meg a kérdést. – Beletörődtél hogy meghalunk?
- Demi, szerintem egyértelmű volt eddig is hogy nem végkimerülésben halnánk meg….
- Ne mondd már, hogy bevágod a depit és nem akarsz élni! – bámulom tágra nyílt szemekkel félhomályban úszó alakját.
- Demi, én ilyet nem mondtam! Csak….ebből valahogy nem látok kiutat.
Talán igaza van.
- De biztos van… - vagy nincs?
- Talán! Demi, fogalmam sincs. Fáradt vagyok, mióta elmentem otthonról nem aludtam, ideges vagyok, köröznek, és minden lerombolódik amit építettem.
- David….
- Mi van?
- Mit építettél? Ez építés? Azt mondod, hogy te értéket teremtettél?
- Megszabadítottam a világot pár hülyétől…nem elég? – kérdi szórakozottan.
- David, ahhoz amit évekig csináltál, egy embernek sincs joga! Senkinek!
- Akkor töröljük el a halálbüntetést is…
- Ne legyél cinikus! Semmi kedvem a halálbüntetés ügyéről beszélni! – nagy levegőt kell vennem. Még egyszer át kell gondolnom…
Őszintén? Szerintem nincs tovább. Nincs hely, ahova mehetnénk. Nincs dolog, amit tehetnénk. Nincs menekülési útvonal, nincs támogatás, nincs erő már, nincs semmi!

Csak a homokórában pergő percek léteznek, amíg még élhetünk.

- Úgyis elkapnak….
- Akkor miért menekülünk?
Egymásra tekintünk. Nem is tudom, mikor néztünk utoljára így egymásra. Titkolózás, harag nélkül. A maszkunk lehull, egymásra pislogunk. Nem tudjuk a választ. Egyikünk se tudja hogy mit tehetnénk.
- Nekem halálbüntetés jut, neked meg életfogytiglan. – mondja ki az igazságot némi tétovázás után, majd az útra pillant. Százötvennel száguldozunk az úton a rengeteg autó között, de minek is kéne nézni már az utat? Nem mindegy?
- Feladjuk?
- Hmm….ha már meg kell halni, ne a törvény keze csapja le a fejem. – majd ahogy visszanézek az útra, és mindenki életért rohan, egészen elgondolkodom. Éjjel is pénzért hajtanak, aztán majd húsz év múlva lesz pénzük, házuk, nagyobb autójuk, de ezen kívül? Mi lesz még? Semmi. Majd nyögik az életet. És ez olyan vicces most. – Te meg mit mosolyogsz?
- Hadd legyek már vidám! Ez az utolsó éjszakám, nem?
- Nem egészen….te még megléphetsz.
- Hogy mi? – döbbenek le. – Hagyjalak itt?
- Igen. Határozottan erre kérlek.
- Te meghibbantál?
- Neked egész jó esélyeid vannak meglépni, Demi! Most gondolkozz! Élni akarsz? Hajrá! De akkor gyorsan döntsd el hogy mit akarsz…
- Kockázatos, ha téged felismernek és rájönnek hogy veled voltam, akkor én is automatikusan körözés alá kerülök. Nem hiszem hogy meg tudnék lépni.
- Feladtad.
- Meglep? – kérdem. Mi ez az érdektelenség tőlünk?
- Na akkor: hogy szeretnél meghalni?
- Én nem akarok erről beszélgetni.
- Pedig el kéne döntened! – majd távolból szirénahang csapta meg a fülünket.
- A francba…
- Döntsük el!
- Teljesen mindegy, nem akarok börtönbe kerülni.
- Demi….akkor tegyél már meg nekem egy szívességet!
- Mi lenne az?
- Lőj le!
- Hogy mi? Nem…David, én nem. Én nem akarlak bántani, én….
- Nem akarok se öngyilkos lenni, se a törvény által meghalni.
- David, könyörgök…. – szemeim könnybe lábadnak. Lőjem le? Én soha nem tudnám megtenni! – Nem fog menni….
- Jaj, ne nyávogj már! – szid. Mintha nem is a gyors halálunkat tervezgetnénk!
- Ha ezt túlélem, anya hatalmasat fog bennem csalódni…
- És a tanítványaid…
- Pontosan! Annyi szülő és gyerek bízott bennem! David, én nem kerülhetek bíróság elé! Nem bírnék a szemükbe nézni…. A francba is! – majd a kesztyűtartóból kikotortam a két fegyvert.
- Egymást? – kérdi ledöbbenve. – Eléggé morbid.
- Meg vagyunk veszve….
- Nincs mit veszítenem ha meghalsz.
- Közelednek.
- Szeretlek. – suttogja. – Áh, ez olyan nyálas….
- Ne undorodj már magadtól.
- Jól van, na! – majd elveszi tőlem a neki nyújtott eszközt. A kezem ólomnehézségű, mégis odaemelem a fejéhez. Félreáll, de nem állítja le a kocsit. Ismét érzem azt a vasdarabot a fejemnél.
- Háromra? – kérdem bizonytalanul, de csak magam elé bámulva.
- Háromra. Akkor…. három….
- Azért én is szeretlek!
- Tudom.
- Kapok egy puszit? – kérdem, és ismét előjön belőlem a kislány.
- Ne emeld el a stukkert! – utasít, majd egymás felé hajolunk, és utolsó csókra hajtjuk a fejünket. Olyan szürreállis. Annyira más! Tarthatna hosszabb ideig is, de nem….ennyi jár. Visszakényelmesedek.
- Kettő… - mondom ki kegyetlenül. – Amúgy mondjuk majd együtt hogy egy?
- Teljesen mindegy. A lényeg, hogy az egyre húzd meg…jó?
- Jó. – majd sóhajtok. – Nem ilyen véget képzeltem el?
- Hanem?
- Ágyban, párnák közt, gyerekekkel, unokákkal az emlékeimben…és te?
- Nem gondolkodtam rajta. Végül is…mindegy.
- David, ígérd meg hogy meghúzod!
- Gondolkodtam már rajta hogy nem… - közben halljuk: rendőrök. Egyre közelednek.
- David, ne hagyj itt egyedül a törvényszéknek! Ha most nem lesz vége, akkor ott trancsíroznak szét…
- Tudom…. Ugye nem sírsz?
- Nem. Kéne? – kérdem fásultan.
- Nem. – nyugtázza. – De tényleg húzd meg!
- Nem hiszed el, hogy meghúzom?
- Nem igazán.
- Jaj, ne szenvedj már ezen?
- Mikor lesz egy?
- Nem tudom. Mondod te?
- Végül is, mondhatom….
- Oké. David!
- Mondjad!
- Nagyon kell sietnünk?
- Annyira azért nem.
- Akkor jó….
- Mindjárt mondom, mert ideérnek.
- Rendben, én várom. Megbántál bármit is? – megsimítom a ravaszt. Olyan kegyetlenül rideg.
- Semmit. De tényleg: az ég világon semmit. Bárki megkérdezhetné.
- Tudom, hogy igazat mondasz. – tudom, mit kell tennem. Igen….véget kell ennek vetni.
- Azért jó volt veled élni.
- David, ideérnek!
- Akkor…három, kettő, egy.


Egy. S a golyó a fejembe repül. Ennyi történt. Meghalok. De David nem. Most, az én kezem által nem!
Fülembe ólmot öntenek, eldőlök, kezem nem bírja el többé a fegyvert, még egy utolsó koppanás. Szememet elhagyja az utolsó könnycsepp, minden egyre tompább, a fények kialudni látszanak. Én szerettem élni, ezért még egyszer utoljára elbámulom a lábtörlőt. Igen. Hallok valamit….David. David hangja? Mindenképp….biztos haragszik rám. Nem érdekel. Azt hittem hogy menni fog. Nem ment.
De mi lesz ezután? Merre tartunk? Mi az én jövőm? Honnan jöttem? És hova megyek? Mi a sorsom? És mi a Davidé? Segíthetek majd neki?
És anya mit fog szólni?
Biztos szomorú lesz. És apa miatt is biztos sírni fog. Igen….

A számat meleg tölti el, az egész világot lehúzzák a vászonról, a függöny elgördül, s nincs mitől félnem többé.

2015. augusztus 19., szerda

Off

Sziasztok!

Sajnos késve, 21-én tudom hoznia  részt.
Augusztus 20-tól a közeledő szülinapomig minden belekavart az írási lehetőségeimbe.
Elnézést, hogy még az utolsó résszel is csúszok....
Majd erről is fogok pár szót ejteni még jövőhéten.

Jó szórakozást a vakáció utolsó napjaihoz [szinte el se tudom hinni.....]! :)

Veca.~

2015. augusztus 10., hétfő

14. A rettegés eltemet

Írói megjegyzés:
Sziasztok! Ahogy ígértem, itt a semi-final.
Ne feledjétek: a záró rész 20-án kerül ki! Jó olvasást!

Minden egyes porcikám fájdalommal telítődik. A fejem vadul lüktet, a levegő semmilyen szaga émelyít, szívem hol tombol, de van hogy már alig él. Érzem hogy fáj. Hogy elkeserít. Hogy elegem van. Elegem van a némakussból. És elég volt a hangokból, a szenvedésből, az emlékekből. Eleget szenvedtem, többet nem kérek, köszönöm!
Az életigenlésem már rég elszállt. Fiatal felnőtt vagyok, de legbelül rokkantnyugdíjasnak érzem magam. S már nincs erőm lépdelni. Beleragadok a földet borító ragacsba mint a légy, fog ez a szar, és nem ereszt, hajamat tépi csomókban fejtövemből, nyúzza a bőröm. Érzem, hogy fáj.
És menekülni nem tudok. Nem megy. Senki se jön. Senki se fog megmenteni, Demetria! Nem tudok tisztán gondolkodni, zavarba ejt az egész, és a kiáltás és a könnyek se segítenek, és elkeseredek, és érzem hogy fáj.
Annyira aggódok. Az óra kattog, peregnek a percek, az eltelt idő aggodalmat vált ki belőlem. Percek foszlánya. Aggódom, de nem is tudom eldönteni, hogy mi váltana ki belőlem nagyobb hisztériát: az, ha nem térne vissza, vagy ha betoppanna az ajtón. És ez az egész olyan izgalmas...vagyis izgalmasnak kéne lennie, de ez nem izgalom: ez vibráló frusztráció a levegőben. Órák távlata. Ha egy átlagos ember egy átlagos napon ülne otthon a kanapéján ahogy most én, unatkozna. Elöntené azaz unalom, amit én már évek óta nem tapasztalhatok. Hiányzik. Unalom helyett pánik, amit nem mutathatok ki. Lenyelem minden egyes nap az aggódást, frusztrációt, az égető pánikot, és most, mikor útjára szabadíthatnám csalódottságomat és haragomat, nem teszem. Nem fogok utólag tombolni. Annyira elkeserítő….. Dühbe ejtő. Magamban fortyogok, csak tudnám mi értelme. Minél inkább igyekszek kizárni cikázó gondolataimat, annál inkább nem megy. Úgy elmenekülnék.
Hova menekül egy 21. században élő ember? Telefonján tárolt fényképeibe…

***
„- Imádom ezt a helyet! – ujjongtam. Igen, két éve már hogy először jártam Washingtonban, és szerencsém volt Daviddel ellátogatni a fővárosba. Emlékszem, mikor kisiskolás voltam, az iskola kirándulást szervezett, de sajnos nekem ebben nem lehetett részem, hiszen anya így is a létfenntartással küszködött. Fájdalmas időszak volt. Emlékszem még a fürdőszobából kiszűrődő sírására, miután elmondta, hogy nem mehetek el a többiekkel. Annyi mindennek nem értettem akkor még a jelentőségét…
- Hmm…tényleg szép. – állapította meg David is némi gondolkodás után. Eléggé érdektelennek tűnt. Igazából az ő ötlete volt, szerette volna ha vele fordulok meg először ott. Szinte még érzem a ruhámba fújó hideg őszi szelet, ahogy a hajamat is összeborzolja. Nyakig felhúztam hófehér dzsekim cipzárát, majd elővettem a telefonom. – Hát te?
- Fényképezek! – majd elmosolyodtam tanácstalan nézésén. Mintha csak azt kérdezte volna: Mit fotózol egy bazi nagy fehér színű épületen? Őt nem hozták soha lázba a látványosságok. Még az a szerencse, hogy nem én tűntem furának a többi turista között, hanem ő.
- Ha odaállsz a kapuhoz, lefényképezlek.
- De te nem akarsz rajta lenni? – és lebiggyesztettem a számat, akár egy kislány. – Nyaralunk….ősszel. Mindegy. – kuncogtam. - Na…csak egy kép lenne, valaki biztos lesz olyan kedves hogy lefotózzon kettőnket. – majd közelebb léptem, és a korai hidegtől vörös ujjaimat végighúztam fekete bőrkabátján. Olyan furán elütöttünk egymástól. Én tiszta fehérben, ő tiszta feketében…pedig még csak meg se beszéltük. Nemtetszését szája félrehúzásával jelezte. Nagyokat pislogtam. Másodperceken keresztül. Még azt is tűrtem, hogy a szél kifújja szememből a könnyet ezzel veszélyeztetve a sminkem épségét. Rácsimpaszkodtam végül nem foglalkozva a körülöttünk lévővel. Szerelmes voltam, nem érdekelt.
- Ha meglesz az a kép, akkor nem fogod ezt csinálni? – kérdezte unottan.
- Nem.
- És ugye nem kell máshol fényképezkednünk?
- Talán nem. – majd halványan elmosolyodtam. Nagyot sóhajtott.
- Jó. Rendben. – beadta a derekát. Még most is rühelli ha fényképezik. Mindenesetre leugrottam róla, és még azelőtt leszólítottam egy húszéves körüli lányt, mielőtt meggondolhatta volna magát. Még most is érzem erős pézsmás parfümje illatát. Messziről áradt belőle a pacsuli.
- Persze, természetesen! – mondta lelkesedve. Körülnéztem: nem tudott volna elfutni a telefonommal. Megnyugodva adtam oda neki a készüléket fényképezésre készen, megmutattam neki, hogyan készítheti el a képet. David mellé sétáltam.
- Ígérd meg hogy mosolyogni fogsz.
- Demi… - mordult rám egész halkan, hogy rajtam kívül senki se hallja.
- Oké, tudom, tudom… - majd sóhajtottam.
- Még egy kicsit balra! – szólt a lány, és én húztam a páromat. – Szerintem ölelkezzetek!
- Nem rossz ötlet! – végre David is kommunikált a lánnyal köszönésen kívül, és magához is húzott. Egymásra borultunk, igyekeztünk nem dülöngélni. A szél enyhült kissé, szóval nem reptette szét a hajam. Talán az időjárás is úgy akarta, hogy ez a kép ilyen legyen. Fekete és fehér testileg-lelkileg egymásba gabalyodva, menthetetlenül, szerelmesen a világ legnagyszerűbb épülete előtt. A virágok még nem voltak összeszedve, csoda folytán virágzott mind, és a fákat hol zöld, hol már ezernyi tarka szín borította, a Fehér Ház pedig a Fehér Ház, magában olyan csodás, hogy nem tudom mivel magyarázni…”

***

Így készült az első képünk… Tényleg szép lett, és egy csodálatos emlék köt hozzá. Olyan eufórikus állapot uralkodik el tőle rajtam…az emlék. Ez a kulcsa az egésznek. Egy hely, ahova mindig menekülhetek a jelen elől. Ez annyira szomorú…. Egy gyötrő nap.
Annyira gyűlölöm a kialakult helyzetet. Tövig rágom a körmeimet, miközben igyekszek józan maradni. Vajon hogy van? Már biztos a cigije is elfogyott. Talán a legjobb úton halad, talán nem is aludt, talán már örökre van ideje aludni….nem. Verd ki a fejedből!
És ha hazaér? Akkor mi lesz? Majd vállat von, és azt mondja hogy ’Minden rendben’? Majd rágyújt, a lábát fellöki az asztalra és magában mosolyog? ’Nem történt semmi, hagyj most békén!’ Majd ez lesz? Annyira idegőrlő.
Haragot ébreszt bennem, hiszen nincs rendjén ez így! Nehezen oszt meg velem bármit is, alig ismerem az embert akivel évek óta élek…szégyenletes tőlem.
De közben…annyira kíváncsivá tesz. Tudni akarom hogy kihez bilincseltem pontosan hozzá magam. A kulcsot talán eldobtam….nem tudom. nem tudom eldönteni, hogy meg tudnék-e válni tőle. Igyekszek kutakodni, igyekszek nehéz helyzetekbe hozni, látni akarom hogy mire hogy reagál, félelem nélkül akarok beszélni, cselekedni, lélegezni. Anélkül akarok létezni, hogy félnék a reakcióitól… és ez annyi szenvedélyt hoz az életünkbe! Szappanoperákba illő fejezetek…Valamit el kell mondanom: a szappanoperák hazudnak. Ez nem l’amour: szenvedés az egész! gyötrődés, hánykolódás egy koszos tengerben. ha elmerül a fejed, nem látsz semmit. Ráadásul valaki nyomnak lefelé….nem egyszerű. Állandó szorongást vált ki az emberből a veszekedés, gyanakvás, bizalmatlanság….borzalmas. Hanyatlok már 28 órán keresztül.
Az aggodalom, bánat, bizalmatlanság, düh, érzéketlenség, frusztráció, harag, közöny, nyűg, baj, szégyen ellenére mégis itt vagyok. Az emlékeken kívül nem tudtam kiemelni semmit….mégis, 28 órán át várok. Pedig talán felesleges már… Erre ne is gondolj!
Ez lenne a szerelem? Hogy mindketten elvérzünk magunk csendességében, miközben igyekszünk nem tudomást venni a dologról? Szerelem minden nap meghalni? Szerelem ez neki? És szerelem ez nekem?
Magamat hülyítettem, Őt álltattam mind idáig. Nem volt merszem időben kiszállni ebből a kapcsolatból, és nyakig benne ragadtam. El kellett volna menekülnöm! Hogy gondolhatsz ilyesmire?
Várok….mert ha egyszer még visszatér, meg akarom neki köszönni, hogy ennyi mindent tett értem. Van bátorságom felsorolni az érdemeit, majd csókot lehelni száraz arcára, és bőröndömet magam után húzva kisétálni az életéből.
Itt hagyhatnám a sok szenvedést….a vértócsák látványát. Itt hagyhatnám Apa emlékét, továbbállhatnék Washingtonba…
El kéne menni. Mert ez egy hely, ahol megbánáson, magányon, lelkiismeret furdaláson és rettegésen kívül semmim se maradt.
Rettegés….igen. Akár egy horror ház. Horror a léleknek. 36 óra, s a kimerültségtől már aludni is képes vagyok.
A telefonom….SMS-em jött! Ki tudja….talán nem a szolgáltató. Él és jól van! Ő lesz az, és te vele maradsz engedelmese, örökké.
Izgatottan oldom fel a készüléket, majd megnyitom az értesítést.
„Legyél pontban éjfélkor a JFK repülőtéren*! Szedd össze mindkettőnk cuccait. Le kell lépnünk! Ne késs!
David”
Hogy….hogy tessék? Mi van? Én….én…én….
Szökj meg vele! Ez veszélyes…
Meg fog védeni! Nem tud.
Minden rendben lesz! Baromság!
Neki köszönhetsz mindent! Én most komolyan magammal veszekedek?!!
Összeszorítom fogsoromat, leülök a franciaágy szélére, szemem lehunyom, s emlékeim közt kutatok szaporán.

***
„- Tudsz rám figyelni?
- Persze… - nyikkanok meg rémülten. Ültem a kanapén. Ültem, mert állni nem bírtam volna. Szédültem, táncolt velem a világ, de nem kellemes keringő vagy vérhajtó mozdulatokkal, hanem mintha részeg lennék, és összeesés szélkén ráztam volna magam a táncparketten. Tényleg embert ölt? Megtette? Többször is? Hogy ismerhetek ennyire félre egy embert? Mibe kerültem?
- Rendben. – majd sóhajt. Alsó ajkait majdcsak lenyelte, úgy bámulta az alattunk elterülő durva szőnyeget. – Ezek a dolgok a biztonságodat szolgálják: Az első és legfontosabb, hogy mindig hallgass rám! A második hogy erről senkinek se beszélhetsz! A harmadik… - majd vár pár másodpercet, s felém néz ez idő alatt, hogy lássa a tekintetem – hogy én sose írok SMS-t. Soha. Értve vagyok? Addig semmi se lehet világos amíg nem a saját számmal mondom….”

***
És tovább…de arra a tudásra most nincs szükségem. Az első szabály: követni az utasításokat. A harmadik: az SMS csapda….csapda? De hát….a telefonja! Nem él? Meghalt volna? Az idő 23 felé jár, s ha elmennék, most azonnal össze kéne pakolnom és csapot-papot itt kellene hagynom….nem tehetem. Mit tehetek?
Eluralkodik rajtam egy különös cselekvéskésztető ösztön: élni akarás. Élni akarok!
És ha David ezt már nem is teheti….mondtam már, hogy erre ne gondolj, hanem menj ki a rohadt reptérre, idióta!!
Össze kell szednem magam: azon később is ráérek gondolkodni, hogy mi van Vele. Mentenem kell a bőrömet, de sürgősen!
S miközben a pánik egy magasabb szintre tört először életemben, már a ruháimat dobálom a bőröndbe. Míg három bőröndöt megtömök ruhával, cipőkkel, és kabátot is rakok, pár könyvvel, kottákkal is nehezítem a dolgom, elfáradok, de nem lassítok. Megtörlöm homlokom, és igyekszek. Mire lesz még szükségem. PÉNZ!
- Jézusom, el ne felejtsem el… - motyogom. Ezekben a napokban megtanultam beszélgetni magammal. Nem jó társaság, mindig összeveszünk, láthatjátok….
A nappaliban álló kicsi faasztal elé lépek, és felkapom a pénztárcám. Gyorsan felnyitom a kanapét, és az aljában lévő pokróc alól kikotrok egy borítékot. – Bankkártyám megvan, iratok: megvan… - mormolom, mint egy igét. Felnyitom a borítékot. – Te jó ég….
Hogy került ide a semmiből 500 dollár? Ez…..ez felettébb érdekes. De nincs több időm. 23:27 van, és a taxi mindjárt ideér, hogy elvigyen a Lexington Inn at JFK Airport hotelbe. Szeretnék egy kicsit mégis ott lenni a reptéren. Nem tudom miért. Talán nem is keresnének ott, hiszen sokan a föld alá bújnának. Még egyszer körülnézek. Hallom, ahogy valaki fékez a ház előtt. A bejáratnál felveszem kint hagyott sportcipőmet, felveszem a fehér kabátot amit a Fehér Ház látogatásánál viseltem, hajamat sapka alá dugom, majd kilépek az ajtón bőröndjeimmel. A zár kattan, s lehunyom a szemem. Vajon visszatérhetek még?
A sofőr kilép, és berakod nekem a csomagtartóba. Beülök, és a házat bámulom míg elgurulunk. Le se kapcsoltam a házban az áramot. De már ilyesmik miatt nem fordulhatok vissza…
Talán soha. Talán menekülsz, Demi? Ez nem menekülés….ez….ez…..ez más! Ez nem lehet…. Pedig az. Hátradobsz mindent hogy mentsd az irhád. Gratulálok példamutató tanár néni! Ha túléled a holnapot, mit csinálsz?
Addig nem megyek vissza, míg meg nem tudom hogy mi van Daviddel. Közeledünk. Félsz? Félek. Igen. Nagyon is félek….
Szóval így állunk. Hát szeretnék gratulálni te bugris kis senki, hogy ezt teszed. Logikátlan, gyáva és hálátlan vagy. Nem értékeled az életet amit kaptál, nem becsülted meg a helyed David szívében, nem tettél semmit, csak hátráltattad. Segítenünk kellett volna, de te nem hagytad!! Hatalmas taps a Müvésznönek!
- Ezt nem hiszem el….csúszik ki a számon, ahogy lehunyom a szemem.
- Tessék? – morog a sofőr. Az éjjeli műszak sose vidám…
- Semmi különös! – lehelem ásítás közben, a végét elnyújtom. Annyira kimerült vagyok. Le szeretnék nyugodni….aludni szeretnék. A repülőn alhattál volna te hülye tyúk! Kuss.
- Megérkeztünk.
- Rendben, köszönöm. – majd fizetek. – És ennyi. – majd sóhajtok.
- Ne segítsek bevinni a bőröndöket?
- De igen, azt megköszönném….
- Jó. – reagál lesújtottan, majd én hoztam a gurulós bőröndöt, ő pedig mögöttem a kettő cipelőset.
Ahogy beérek, hunyorgok a fényözöntől. Általában lenyűgözne a hely pompája, de most nem megy…. Ez most a szomorúság és az idegesség épülete. Nem tudom taglalni, mennyire le vagyok sújtva. Persze hogy le vagy, Édes!
Mire visszafordulok, csomagjaim már egy ott dolgozó ember kezében van, és az udvarias, kedves, mosolygós [na persze] sofőr le is lépett. Tiszta poén. Ilyennek se kell többet borravalót adni.
Elveszik tőlem a harmadik csomagom is. Várjunk csak.
- A kézitáskám… - suttogom hitetlenkedve, majd megfordulok, és rohanok kifele az után a mocskos bunkó szemét dög után. – Elnézést! – kiáltom, majd valakinek frontálisan nekimegyek. A fiatal srác csak hitetlenkedve bámul, mire önkénytelenül is félrelököm, s tovább rohanok. Elment. – Ez….ezt nem tudom elhinni. – hitetlenkedek, majd visszarohanok az épületbe, hogy telefont kérhessek.
- Ezt keresed? – hallom az ismerős hangot, ahogy belépek. A hátam mögött…most jött be….. David? Egy pisztojjal….aminek a csöve a hátamhoz szegeződik.
- David…. – fújtatok.
- Te meg mit keresel itt?
- Én….
- Megkaptad az SMS-t. Már a gépen lenne a helyed! – fülemhez hajolva szid ingerülten, és sokkal közelebb bújik, hogy senki se láthassa a közöttünk feszülő tárgyat.
- Nem emlékszel? Pont te mondtad: az SMS kamu. És én csak élni akarok….David. Tedd azt most el.
- Ott várt egy ember a repjegyeddel. Mi a francért nem száltál fel?!
„ÚR ISTEN! FEGYVER VAN NÁLA!” Halljuk, majd csak sikítás. Hirtelen lefog fél karjával, s valamit a fejemhez nyom.
- HA VÁRKI MEGMOZDUL, LELÖVÖM!!! – üvöltötte el magát.
- Kicsim, ne csináld….
- Kuss! – súgja oda úgy, mintha egy kellemes „szeretlek”et mormolt volna fülembe……

2015. augusztus 9., vasárnap

AZ UTOLSÓ RÉSZ ÚJ IDŐPONTJA + köszönet (off)

Sziasztok!
Így az utolsó előtti rész előtt szeretnék jelentkezni, mert ledöbbentettetek.
Ahogy tizedike felé haladunk, annál inkább kukucsáltok az oldal felé, ami nagyon jól esik.
Ezt érzékelteti a következő statisztika:

Csak annyit szeretnék kiemelni, hogy nagyon hálás vagyok, hogy ennyien érdeklődtök a folytatás és a befejezés iránt.
Ez engem mindig arra ösztönöz, hogy jobban és jobban írjak, és ez egy átstrandolt nap után energiát ad ahhoz, hogy ma éjjel befejezzem a 14. részt. Még nem tudom hogy éjjel vagy holnap rakom ki, de alig várom, és remélem majd megosztjátok velem hogy mit váltott ki belőletek a rész.
Egyébként annyit szeretnék elmondani még, hogy a zárórészt előre hoznám huszadikára, mert a nyáriszünet utolsó napjaiban szeretnék veletek beszélni a jövő nyari projektemről. :)

Köszönöm a bizalmat és az erőt amit adtok, ne feledjétek: ha érdemesnek találjátok a történetet, akkor feliratkozni és a chatbe írni jobb oldalt tudtok, kommentelni pedig a bejegyzések alatt lehet. :)

Igyekszek, szép estét!

Veca.~