7. Az ítélet: halál.

- Magyarázatot várok. - nézek mereven göndör barátnőm felé, aki zavartan álldogál kihúzott széke mellett.

- Én csak azt akarta, hogy beszéljetek.

- Poén! - csattanok fel, majd kirúgom magam alól a széket. Az hátraesik, én pedig felállok, és felkapom a táskám. - Nekem vele nincs semmi tárgyalni valóm!

- Demi! - szólít meg erőtlenül Lil. – Csak annyit akarok mondani, hogy sajnálom! Megbántam. – és bámul. – Szent a béke? – majd kisujját nyújtja felém, akár egy óvodás. Pár pillanatig figyelem csillogó íriszét, majd elnevetem magam.

- Aha, persze, hogyne! Még mit ne! Csak nem képzelitek?! – nem kiabálok. Nem. Itt nem lesz jelenet. Sziszegek, akár egy mérges kígyó, aki áldozatát vadászná. – Mi történt? Talán már mindenki ott hagyott? – nézek jelentőségteljesen a világosbarna modellalkatra. A látszat gyönyörű. De a belső….valami egészen ronda számomra. – Mi a trükk?

- Nincs trükk. – néz rám értetlenül.

- Ne játszd a hülyét! Inkább mondd meg gyorsan. Legyünk túl rajta.

- Te meg vagy hülyülve? – kérdi felcsattanva, akár a kőszirtnek csapódó tenger magasló hulláma.

- Nem. Csak ismerlek. Eleget mutattál már magadból. És tudod, arra is rájöttem, hogy milyen eszközökkel húztál ki belőlünk több pénzt! – majd Maryre pillantok, aki felhúzott szemöldökkel néz.

- Tessék? – kérdi halkan, hangja megcsuklik.

- Valami sosem stimmelt. – folytatom. – Egyszerűen számoltam, és sosem jöttek ki azok az összegek, amiket elkért tőlünk, mikor ő adta a főbérlőnek a lakbért. – majd visszafordulok Lil felé. – De rájöttem. És már értem, hogy miért nem láttunk sosem számlákat. Mert te mentél befizetni! – mutatok felé hosszú ujjammal. – Kizárt dolog hogy annyit fogyasztottunk volna!

- De igen! Volt pár rossz döntésem, de ezt nem kenheted rám! – és pirosodik.

- Akkor miért vagy olyan, mint egy görögdinnye belseje?

- Mert ez egyszerűen sértő! – vágja rá. Elnevetem magam.

- Hagyjuk. Végül is mindegy hogy mennyivel húztál le minket, mert nem érdekel már. – nyugtázom. – Csak fura hogy nem vallod be. Azért egy „Bocsánat” vagy egy akármi….de nem. – majd szám önkéntelenül is mosolyra húzódik. Valami régi sérelem átvette az irányítást, és egyszerűen nem tudom fékezni.

- Ez abszurd. – majd legyint. – Nem tudom mi van veled. Úgy nézel ki, mint akinek elment az esze. Jól vagy?

- Én is megkérdezhetném tőled. – majd ismét Mary felé tekintek, és testemet elárasztja a csalódottság. – Gratulálok. Köszönöm, hogy beszélhettem veled. Tényleg tiszteled a kéréseimet, és tényleg ismersz. – majd tapsoltam kettő gúnyosat. – Majd sóhajtok, és az ajtó felé indulok.

- Most hova mész?

- Innen el. – válaszolok. Hátra sem nézek. Nem nézek hátra.

Ez úgy tűnik, hogy nem nagy kórház. Másnak, nektek, biztos nem lenne. De van olyan méreg bennem, olyan sok indulat felgyülemlett az évek alatt. Nem volt akivel beszélhetnék, nem volt, aki öleljen, és David mellett nem vagyok mindig erős. Szóval kellett volna valaki….de nem volt. Támasz nélkül nagyon nehéz. Az ember társasági lény.

Hova menjek? Mit csináljak? Mitévő legyek?

Lábaim a közeli park felé visznek. Öt perc séta, majd egy világoskék színű padon foglalok helyet. Előttem hinták, homokozó, libikóka, csúszdák. És a legszebb, a gyereksereg. Önfeledten játszadozó ártatlan lelkek, akik nem is tudják, hogy ezek életük legszebb évei. A gondtalanság, a tudatlanság, a nevetés és a nevettetés tiszta, bőséges, igaz eszközével kezükben futkároznak, építenek. Egy kisfiú előreenged egy kislányt a piros csúszdán, a homokozóban egy lila lapátért veszekszik két kis copfos, és az anyukák nevetve nézik őket. A libikóka fel-le mozog két kissráccal a végén, nevetést hallok. Szemeimet lehunyom egy pillanatra, majd a hinta felé kalandozik a tekintetem. Három kislány röpteti magát. Megbabonázva figyelem őket. Mindig is imádtam hintázni. Olyankor a szabadság, a kötetlenség fogott el, és csak szállt a hajam a szélben, és azt sem tudtam, hogy ki vagyok én, vagy a mellettem lévő. Nem is érdekelt, csak kacagtam, és lábammal löktem magam. Az érzés most is hatalma alá kerít, mosolygok magamban, és próbálom magam elképzelni. Fel-le. Igen. Lehunyom a szemem, és álmodozom a lehetőségeimről. Majd valaki leül mellém…

- Látom, idetaláltál. – hallom a szigorú hangot, ami talán kicsit lágyabban hagyja el a maga torkát.

- David? – eszmélek értetlenül. – I-igen. – mondom bizonytalanul. Kezét figyelem, amely óvatosan combomra helyeződik.

- Gondolkodtam azon, amit mondtál. – majd sóhajt, rám se néz, a gyerekeket figyeli.

- Mire jutottál?

- Arra, hogy nem tanácsos tovább feszegetned a határaimat.

- Mit értesz ezalatt? – kérdezem felé sandítva.

- Ha így folytatod tovább, meghalsz. – suttogja kimérten, majd törzsével felém fordul, sötét szemeivel alakom vizslatja, majd tekintetemre összpontosít. – Figyelj….szerintem ezt ne itt. – majd körbenéz. Megakad bennem a lélegzet, pupillám szűkül, félve bólintok. Rettegve. Magamra haragítottam. Ez amolyan vihar előtti csendnek hat. Felállok, és vele megyek.

Olyan szótlan. Egész úton sétál, én pedig futólépésben mellette. Keze dzsekije zsebében, fejét lehajtja. Léptei határozottak, hallom sóhajait.

Belépek a lakásba, cipőm lerúgom a lábamról, ő is így tesz. Leülök a kanapéra, táskám lábamhoz dobom. Elém lép, és nemes egyszerűséggel ráül a dohányzóasztalra. Kezével térdén könyököl, vészesen közel hajol hozzám. Hallom minden egyes lélegzetvételét.

- David. Döntöttél? – kérdezem habozva, de igyekszek a lehető legnyugodtabb maradni.

- Igen. Tudom, hogy mi lesz. – jelenti ki határozottan, majd pár másodpercet vár. – Nem tudom teljesíteni a kérésed. – érzem, ahogy elönt a vér. Lenyelek egy hatalmas, gondterhelt sóhajt. – És igazából nem is szeretném. – folytatja. – De nem hagyhatom annyiban, hogy olyan komoly dolgokkal fenyegetőzz, mint az elhagyásom.

- Én nem csak fenyegetőzök. Én meg is teszem. – szinte suttogok. Mintha ezer szilánk szóródott volna szét testemben. Kapar a torkom, vág a hangszálam, legszívesebben kétségbeesetten kiabálnék. Írisze megcsillan.

- Nem. – majd kajánul elmosolyodik. – Nem mész te sehova.

Letekintek a padlóra. Szemem a padlóra szegezem, nem merek pislogni. Hiszen már elöntött a könny, és ha megmoccan a szemhéjam, elkezd hullani, akár az eső. Majd hirtelen határozott ujjak szorítják meg az államat. A hüvelykujj szám bal szélét megsimítja, miközben a mutatóujj alátámasztja a fejem. Majd kényszer hatására megemelkedek, és ismét két szemét bámulom. Minden erőm elhagy. Érzem, ahogy testemben szétárad valami bénító érzet, és nem bírom tovább. Szemhéjammal takarom a világot.

- Nem hiszed? – kérdezem. Hirtelen elernyednek az ujjak, és a hozzájuk tartozó erős karral együtt visszavándorolnak egy térdre. Tágra nyitom a tükröt, ami a világot tárja elém, és vízcsepp hagyja el testem.

- Hagyjuk már, még te se hiszed. – vágja rá némi éllel a hangjában. – Szépen itt maradsz, és megnyugszol. És észhez térsz. És akkor nem lesz semmi baj. – az utolsó mondata pille könnyűséggel hagyta el a száját. Egy pillanat még, és életre kapnak sejtjeim.

- Nem. – válaszolok. – Nem befolyásolsz többé. – szemem összeszűkül, még egy könnycseppet szabadon engedek, de vége. Nincs tovább. Felállok. Fordulnék, lépnék, de zuhanok. David már előttem áll, én pedig a kanapéra esem, mintha kiverne egy ablakot, és az keretéből ezer darabra hullva zuhanna a földre. Felém magasodó alakját bámulom szájtátva.

Pár másodperc tétovázás. Térj észhez! - üvölti valami a fejemben. Majd felhúzom lábaimat, és a kanapén talpalok. Derekamért nyúl, de ösztönösen átlendülök a kanapé háttámláján, és talpra érkezek. Hátrálok. Követ engem, egyre gyorsabban.

Félelem ül ki az arcomra, szinte rohanok a nagy semmibe, majd hirtelen a hátam falnak csapódik. Felbőszült élettársam pedig még mindig közeledik, arcán számomra még ismeretlen harag, majd elém ér, bal kezével vállamat a falhoz szorítja, sikítok, ökle magasba emelkedik, majd üt.

Pontosan ezekre a pillanatokra emlékeztet. De most okosabb leszek, és nem hátrálok, egyenesen rohanok. A bejárat felé veszem az irányt. Az ajtónak csapódom, majd lenyomom a kilincset. Nem nyílik. De hol az a rohadt kulcs?!!

Hallom egyre közeledő lépteit. Az ajtót rángatom teljes erőmből, majd hátulról elkapja két karomat. Teljes erejével elránt, majd átkarol jobb kezével, míg a ballal befogja a számat.

- Reméltem hogy nem lesz ilyesmi, de nem hagysz más lehetőséget. – ingerülten beszél. Tehetetlenné váltam. Orromon levegőért fújtatok, majd feladom. Semmi értelme. – Ha én azt mondom, hogy nem mész sehova, akkor nem mész sehova. Értve vagyok? – az utolsó mondatnál felemeli a hangját. Reagálni sem tudok. Beszélni szeretnék hozzá, de nem megy. Amíg kezével a számat tapasztja, addig semmiképp. – És most megkérlek, hogy több butaságra ne vetemedj. Egyébként sem érsz vele sokat, hiszen láthattad, hogy nem tudsz kijutni. – majd ellök. A padlóra esem, és levegőért kapkodok. Hangosan inhalálok, a földet bámulva, remegve.

- Nem értem, hogy erre mi szükség. – fújtatok. – Ezzel nem érsz el semmit. Csupán azt, hogy kényszerből legyek itt. – majd felülök, de nem fordulok felé. Pont szembe van velem az a fránya rabszoba. Annak az ajtaját bámulom árgus szemekkel. – Belőlem is csak egy közönséges áldozat lesz. Ugyanúgy fogom végezni, mint a többi. Mint Amy, Jack, Ariana, Nelly. Soroljam még a neveket? – hangom megvető. Már teljesen mindegy. Dőlnek belőlem a szavak, és nem is akarom őket megállítani. Hadd hallja, ahogy kimondom azokat az igazságokat, amiket mindenki előtt tagadok. – Tényleg nincs bűntudatod? – kérdezem lemondó hangon. Nem érkezik válasz. – Erre a sorsra jutok? – kérdezem könnyes szemekkel hátrafordultam.

Ott áll tehetetlenül, és nézi ezt az egészet. Arca nyugodt, amitől úgy érzem, mintha egy kést döfnének a gyomromba, és megforgatnák. Iszonyú.

- Igen. – válaszolja ridegen. Mintha nem is az az ember lenne, aki délután mosolyogva állt előttem. Mintha ismét elveszett volna az a kedvesség, ami csengett a hangjában, mikor arra invitált, hogy én is egyek. – Ebben egész biztos vagyok.

- Csak arra kérlek, hogy meséld el: mit fogsz tenni velem? – majd arcomból kisöprök pár vizes hajszálat. Elmosódik körülöttem a világ. Megtörlöm két szemem, de így se jobb.

- Még nem tudom. – majd sóhajt. – Most mindenesetre csinálj vacsorát.

- Nem! – kiáltok fel bosszúsan. És a hajamba markol, felránt. Odakapok, igyekszek lefejteni ujjait. Szembe áll velem, képét arcomba nyomja. Még inkább húzza tincseimet. – Ne akard, hogy megverjelek. – sziszegi idegesen, majd elenged. – Eredj!

És olyan átlagosnak tűnő esténk volt. Néma csendben voltam mindvégig, tettem, amire kért. Nem kérdőjeleztem meg. Még akkor sem, amikor arra utasított, hogy vele aludjak.

Ugyanúgy átölel, mint máskor.

- Álmomban is figyellek. Mindig. Ne rosszalkodj! – szólít fel. – Figyelj! Nyugodj már meg, és beszélj! Csak biztosíts a maradásodról. Ha ez meglesz, talán még szemet is hunyok az ámokfutás felett, amit mostanában csinálsz. De ha eltűnnél, én megtalállak. És akkor …. – de nem fejezi be. – Jó éjt! – dörmögi. A vaksötétben fekszünk. Félek. Remegni is félek.

Majd fájdalmasat pislogok. Elaludhattam. Mellettem nyugodtan alszik leendő gyilkosom. Nem tétovázok. Valamelyikünk meghal. Nem akarok pont én meghalni.

Kiosonok a konyhába, vaktában keresek egy kést. Ha most nem cselekszek, szenvedések elébe nézek. Meg kell szabadulnom tőle, hogy utána felejthessek.

Visszalépek az ágya felé. Ha most látná, ahogy felé magasodom….

A kezem levegőbe lendül, markomban a kés lefele mutat. Mozdulnom kéne.

Habozok. Nem szabadna. Muszáj! Perceken észre fogja venni, hogy a takarót ölelgeti, és felébred. Annyira fél, hogy lelépek, hogy inkább terrorban tartana?

- Én nem tenném. – suttogja vészesen, mire egy sikoly hagyja el a számat.

Megástam a síromat…

Írói megjegyzés:

Sziasztok! Remélem tetszett a rész!

Ma több mint 120-an jártatok EDDIG az oldalon, amiért nagyon hálás vagyok. Ez nagyon inspiráló és lelkesítő tud lenni. :)
Hagyjatok nyomot magatok után, osszátok meg velem érzelmeiteket, valamint írjatok nekem 10 mondatot a félelemről (infók IDE kattintva).
A következő rész körülbelül szerdán érkezik!