14. A rettegés eltemet

Írói megjegyzés:

Sziasztok! Ahogy ígértem, itt a semi-final.

Ne feledjétek: a záró rész 20-án kerül ki! Jó olvasást!

Minden egyes porcikám fájdalommal telítődik. A fejem vadul lüktet, a levegő semmilyen szaga émelyít, szívem hol tombol, de van hogy már alig él. Érzem hogy fáj. Hogy elkeserít. Hogy elegem van. Elegem van a némakussból. És elég volt a hangokból, a szenvedésből, az emlékekből. Eleget szenvedtem, többet nem kérek, köszönöm!

Az életigenlésem már rég elszállt. Fiatal felnőtt vagyok, de legbelül rokkantnyugdíjasnak érzem magam. S már nincs erőm lépdelni. Beleragadok a földet borító ragacsba mint a légy, fog ez a szar, és nem ereszt, hajamat tépi csomókban fejtövemből, nyúzza a bőröm. Érzem, hogy fáj.

És menekülni nem tudok. Nem megy. Senki se jön. Senki se fog megmenteni, Demetria! Nem tudok tisztán gondolkodni, zavarba ejt az egész, és a kiáltás és a könnyek se segítenek, és elkeseredek, és érzem hogy fáj.

Annyira aggódok. Az óra kattog, peregnek a percek, az eltelt idő aggodalmat vált ki belőlem. Percek foszlánya. Aggódom, de nem is tudom eldönteni, hogy mi váltana ki belőlem nagyobb hisztériát: az, ha nem térne vissza, vagy ha betoppanna az ajtón. És ez az egész olyan izgalmas...vagyis izgalmasnak kéne lennie, de ez nem izgalom: ez vibráló frusztráció a levegőben. Órák távlata. Ha egy átlagos ember egy átlagos napon ülne otthon a kanapéján ahogy most én, unatkozna. Elöntené azaz unalom, amit én már évek óta nem tapasztalhatok. Hiányzik. Unalom helyett pánik, amit nem mutathatok ki. Lenyelem minden egyes nap az aggódást, frusztrációt, az égető pánikot, és most, mikor útjára szabadíthatnám csalódottságomat és haragomat, nem teszem. Nem fogok utólag tombolni. Annyira elkeserítő….. Dühbe ejtő. Magamban fortyogok, csak tudnám mi értelme. Minél inkább igyekszek kizárni cikázó gondolataimat, annál inkább nem megy. Úgy elmenekülnék.

Hova menekül egy 21. században élő ember? Telefonján tárolt fényképeibe…

***

„- Imádom ezt a helyet! – ujjongtam. Igen, két éve már hogy először jártam Washingtonban, és szerencsém volt Daviddel ellátogatni a fővárosba. Emlékszem, mikor kisiskolás voltam, az iskola kirándulást szervezett, de sajnos nekem ebben nem lehetett részem, hiszen anya így is a létfenntartással küszködött. Fájdalmas időszak volt. Emlékszem még a fürdőszobából kiszűrődő sírására, miután elmondta, hogy nem mehetek el a többiekkel. Annyi mindennek nem értettem akkor még a jelentőségét…

- Hmm…tényleg szép. – állapította meg David is némi gondolkodás után. Eléggé érdektelennek tűnt. Igazából az ő ötlete volt, szerette volna ha vele fordulok meg először ott. Szinte még érzem a ruhámba fújó hideg őszi szelet, ahogy a hajamat is összeborzolja. Nyakig felhúztam hófehér dzsekim cipzárát, majd elővettem a telefonom. – Hát te?

- Fényképezek! – majd elmosolyodtam tanácstalan nézésén. Mintha csak azt kérdezte volna: Mit fotózol egy bazi nagy fehér színű épületen? Őt nem hozták soha lázba a látványosságok. Még az a szerencse, hogy nem én tűntem furának a többi turista között, hanem ő.

- Ha odaállsz a kapuhoz, lefényképezlek.

- De te nem akarsz rajta lenni? – és lebiggyesztettem a számat, akár egy kislány. – Nyaralunk….ősszel. Mindegy. – kuncogtam. - Na…csak egy kép lenne, valaki biztos lesz olyan kedves hogy lefotózzon kettőnket. – majd közelebb léptem, és a korai hidegtől vörös ujjaimat végighúztam fekete bőrkabátján. Olyan furán elütöttünk egymástól. Én tiszta fehérben, ő tiszta feketében…pedig még csak meg se beszéltük. Nemtetszését szája félrehúzásával jelezte. Nagyokat pislogtam. Másodperceken keresztül. Még azt is tűrtem, hogy a szél kifújja szememből a könnyet ezzel veszélyeztetve a sminkem épségét. Rácsimpaszkodtam végül nem foglalkozva a körülöttünk lévővel. Szerelmes voltam, nem érdekelt.

- Ha meglesz az a kép, akkor nem fogod ezt csinálni? – kérdezte unottan.

- Nem.

- És ugye nem kell máshol fényképezkednünk?

- Talán nem. – majd halványan elmosolyodtam. Nagyot sóhajtott.

- Jó. Rendben. – beadta a derekát. Még most is rühelli ha fényképezik. Mindenesetre leugrottam róla, és még azelőtt leszólítottam egy húszéves körüli lányt, mielőtt meggondolhatta volna magát. Még most is érzem erős pézsmás parfümje illatát. Messziről áradt belőle a pacsuli.

- Persze, természetesen! – mondta lelkesedve. Körülnéztem: nem tudott volna elfutni a telefonommal. Megnyugodva adtam oda neki a készüléket fényképezésre készen, megmutattam neki, hogyan készítheti el a képet. David mellé sétáltam.

- Ígérd meg hogy mosolyogni fogsz.

- Demi… - mordult rám egész halkan, hogy rajtam kívül senki se hallja.

- Oké, tudom, tudom… - majd sóhajtottam.

- Még egy kicsit balra! – szólt a lány, és én húztam a páromat. – Szerintem ölelkezzetek!

- Nem rossz ötlet! – végre David is kommunikált a lánnyal köszönésen kívül, és magához is húzott. Egymásra borultunk, igyekeztünk nem dülöngélni. A szél enyhült kissé, szóval nem reptette szét a hajam. Talán az időjárás is úgy akarta, hogy ez a kép ilyen legyen. Fekete és fehér testileg-lelkileg egymásba gabalyodva, menthetetlenül, szerelmesen a világ legnagyszerűbb épülete előtt. A virágok még nem voltak összeszedve, csoda folytán virágzott mind, és a fákat hol zöld, hol már ezernyi tarka szín borította, a Fehér Ház pedig a Fehér Ház, magában olyan csodás, hogy nem tudom mivel magyarázni…”

***

Így készült az első képünk… Tényleg szép lett, és egy csodálatos emlék köt hozzá. Olyan eufórikus állapot uralkodik el tőle rajtam…az emlék. Ez a kulcsa az egésznek. Egy hely, ahova mindig menekülhetek a jelen elől. Ez annyira szomorú…. Egy gyötrő nap.

Annyira gyűlölöm a kialakult helyzetet. Tövig rágom a körmeimet, miközben igyekszek józan maradni. Vajon hogy van? Már biztos a cigije is elfogyott. Talán a legjobb úton halad, talán nem is aludt, talán már örökre van ideje aludni….nem. Verd ki a fejedből!

És ha hazaér? Akkor mi lesz? Majd vállat von, és azt mondja hogy ’Minden rendben’? Majd rágyújt, a lábát fellöki az asztalra és magában mosolyog? ’Nem történt semmi, hagyj most békén!’ Majd ez lesz? Annyira idegőrlő.

Haragot ébreszt bennem, hiszen nincs rendjén ez így! Nehezen oszt meg velem bármit is, alig ismerem az embert akivel évek óta élek…szégyenletes tőlem.

De közben…annyira kíváncsivá tesz. Tudni akarom hogy kihez bilincseltem pontosan hozzá magam. A kulcsot talán eldobtam….nem tudom. nem tudom eldönteni, hogy meg tudnék-e válni tőle. Igyekszek kutakodni, igyekszek nehéz helyzetekbe hozni, látni akarom hogy mire hogy reagál, félelem nélkül akarok beszélni, cselekedni, lélegezni. Anélkül akarok létezni, hogy félnék a reakcióitól… és ez annyi szenvedélyt hoz az életünkbe! Szappanoperákba illő fejezetek…Valamit el kell mondanom: a szappanoperák hazudnak. Ez nem l’amour: szenvedés az egész! gyötrődés, hánykolódás egy koszos tengerben. ha elmerül a fejed, nem látsz semmit. Ráadásul valaki nyomnak lefelé….nem egyszerű. Állandó szorongást vált ki az emberből a veszekedés, gyanakvás, bizalmatlanság….borzalmas. Hanyatlok már 28 órán keresztül.

Az aggodalom, bánat, bizalmatlanság, düh, érzéketlenség, frusztráció, harag, közöny, nyűg, baj, szégyen ellenére mégis itt vagyok. Az emlékeken kívül nem tudtam kiemelni semmit….mégis, 28 órán át várok. Pedig talán felesleges már… Erre ne is gondolj!

Ez lenne a szerelem? Hogy mindketten elvérzünk magunk csendességében, miközben igyekszünk nem tudomást venni a dologról? Szerelem minden nap meghalni? Szerelem ez neki? És szerelem ez nekem?

Magamat hülyítettem, Őt álltattam mind idáig. Nem volt merszem időben kiszállni ebből a kapcsolatból, és nyakig benne ragadtam. El kellett volna menekülnöm! Hogy gondolhatsz ilyesmire?

Várok….mert ha egyszer még visszatér, meg akarom neki köszönni, hogy ennyi mindent tett értem. Van bátorságom felsorolni az érdemeit, majd csókot lehelni száraz arcára, és bőröndömet magam után húzva kisétálni az életéből.

Itt hagyhatnám a sok szenvedést….a vértócsák látványát. Itt hagyhatnám Apa emlékét, továbbállhatnék Washingtonba…

El kéne menni. Mert ez egy hely, ahol megbánáson, magányon, lelkiismeret furdaláson és rettegésen kívül semmim se maradt.

Rettegés….igen. Akár egy horror ház. Horror a léleknek. 36 óra, s a kimerültségtől már aludni is képes vagyok.

A telefonom….SMS-em jött! Ki tudja….talán nem a szolgáltató. Él és jól van! Ő lesz az, és te vele maradsz engedelmese, örökké.

Izgatottan oldom fel a készüléket, majd megnyitom az értesítést.

„Legyél pontban éjfélkor a JFK repülőtéren*! Szedd össze mindkettőnk cuccait. Le kell lépnünk! Ne késs!

David”

Hogy….hogy tessék? Mi van? Én….én…én….

Szökj meg vele! Ez veszélyes…

Meg fog védeni! Nem tud.

Minden rendben lesz! Baromság!

Neki köszönhetsz mindent! Én most komolyan magammal veszekedek?!!

Összeszorítom fogsoromat, leülök a franciaágy szélére, szemem lehunyom, s emlékeim közt kutatok szaporán.

***

„- Tudsz rám figyelni?

- Persze… - nyikkanok meg rémülten. Ültem a kanapén. Ültem, mert állni nem bírtam volna. Szédültem, táncolt velem a világ, de nem kellemes keringő vagy vérhajtó mozdulatokkal, hanem mintha részeg lennék, és összeesés szélkén ráztam volna magam a táncparketten. Tényleg embert ölt? Megtette? Többször is? Hogy ismerhetek ennyire félre egy embert? Mibe kerültem?

- Rendben. – majd sóhajt. Alsó ajkait majdcsak lenyelte, úgy bámulta az alattunk elterülő durva szőnyeget. – Ezek a dolgok a biztonságodat szolgálják: Az első és legfontosabb, hogy mindig hallgass rám! A második hogy erről senkinek se beszélhetsz! A harmadik… - majd vár pár másodpercet, s felém néz ez idő alatt, hogy lássa a tekintetem – hogy én sose írok SMS-t. Soha. Értve vagyok? Addig semmi se lehet világos amíg nem a saját számmal mondom….”

***

És tovább…de arra a tudásra most nincs szükségem. Az első szabály: követni az utasításokat. A harmadik: az SMS csapda….csapda? De hát….a telefonja! Nem él? Meghalt volna? Az idő 23 felé jár, s ha elmennék, most azonnal össze kéne pakolnom és csapot-papot itt kellene hagynom….nem tehetem. Mit tehetek?

Eluralkodik rajtam egy különös cselekvéskésztető ösztön: élni akarás. Élni akarok!

És ha David ezt már nem is teheti….mondtam már, hogy erre ne gondolj, hanem menj ki a rohadt reptérre, idióta!!

Össze kell szednem magam: azon később is ráérek gondolkodni, hogy mi van Vele. Mentenem kell a bőrömet, de sürgősen!

S miközben a pánik egy magasabb szintre tört először életemben, már a ruháimat dobálom a bőröndbe. Míg három bőröndöt megtömök ruhával, cipőkkel, és kabátot is rakok, pár könyvvel, kottákkal is nehezítem a dolgom, elfáradok, de nem lassítok. Megtörlöm homlokom, és igyekszek. Mire lesz még szükségem. PÉNZ!

- Jézusom, el ne felejtsem el… - motyogom. Ezekben a napokban megtanultam beszélgetni magammal. Nem jó társaság, mindig összeveszünk, láthatjátok….

A nappaliban álló kicsi faasztal elé lépek, és felkapom a pénztárcám. Gyorsan felnyitom a kanapét, és az aljában lévő pokróc alól kikotrok egy borítékot. – Bankkártyám megvan, iratok: megvan… - mormolom, mint egy igét. Felnyitom a borítékot. – Te jó ég….

Hogy került ide a semmiből 500 dollár? Ez…..ez felettébb érdekes. De nincs több időm. 23:27 van, és a taxi mindjárt ideér, hogy elvigyen a Lexington Inn at JFK Airport hotelbe. Szeretnék egy kicsit mégis ott lenni a reptéren. Nem tudom miért. Talán nem is keresnének ott, hiszen sokan a föld alá bújnának. Még egyszer körülnézek. Hallom, ahogy valaki fékez a ház előtt. A bejáratnál felveszem kint hagyott sportcipőmet, felveszem a fehér kabátot amit a Fehér Ház látogatásánál viseltem, hajamat sapka alá dugom, majd kilépek az ajtón bőröndjeimmel. A zár kattan, s lehunyom a szemem. Vajon visszatérhetek még?

A sofőr kilép, és berakod nekem a csomagtartóba. Beülök, és a házat bámulom míg elgurulunk. Le se kapcsoltam a házban az áramot. De már ilyesmik miatt nem fordulhatok vissza…

Talán soha. Talán menekülsz, Demi? Ez nem menekülés….ez….ez…..ez más! Ez nem lehet…. Pedig az. Hátradobsz mindent hogy mentsd az irhád. Gratulálok példamutató tanár néni! Ha túléled a holnapot, mit csinálsz?

Addig nem megyek vissza, míg meg nem tudom hogy mi van Daviddel. Közeledünk. Félsz? Félek. Igen. Nagyon is félek….

Szóval így állunk. Hát szeretnék gratulálni te bugris kis senki, hogy ezt teszed. Logikátlan, gyáva és hálátlan vagy. Nem értékeled az életet amit kaptál, nem becsülted meg a helyed David szívében, nem tettél semmit, csak hátráltattad. Segítenünk kellett volna, de te nem hagytad!! Hatalmas taps a Müvésznönek!

- Ezt nem hiszem el…. – csúszik ki a számon, ahogy lehunyom a szemem.

- Tessék? – morog a sofőr. Az éjjeli műszak sose vidám…

- Semmi különös! – lehelem ásítás közben, a végét elnyújtom. Annyira kimerült vagyok. Le szeretnék nyugodni….aludni szeretnék. A repülőn alhattál volna te hülye tyúk! Kuss.

- Megérkeztünk.

- Rendben, köszönöm. – majd fizetek. – És ennyi. – majd sóhajtok.

- Ne segítsek bevinni a bőröndöket?

- De igen, azt megköszönném….

- Jó. – reagál lesújtottan, majd én hoztam a gurulós bőröndöt, ő pedig mögöttem a kettő cipelőset.

Ahogy beérek, hunyorgok a fényözöntől. Általában lenyűgözne a hely pompája, de most nem megy…. Ez most a szomorúság és az idegesség épülete. Nem tudom taglalni, mennyire le vagyok sújtva. Persze hogy le vagy, Édes!

Mire visszafordulok, csomagjaim már egy ott dolgozó ember kezében van, és az udvarias, kedves, mosolygós [na persze] sofőr le is lépett. Tiszta poén. Ilyennek se kell többet borravalót adni.

Elveszik tőlem a harmadik csomagom is. Várjunk csak.

- A kézitáskám… - suttogom hitetlenkedve, majd megfordulok, és rohanok kifele az után a mocskos bunkó szemét dög után. – Elnézést! – kiáltom, majd valakinek frontálisan nekimegyek. A fiatal srác csak hitetlenkedve bámul, mire önkénytelenül is félrelököm, s tovább rohanok. Elment. – Ez….ezt nem tudom elhinni. – hitetlenkedek, majd visszarohanok az épületbe, hogy telefont kérhessek.

- Ezt keresed? – hallom az ismerős hangot, ahogy belépek. A hátam mögött…most jött be….. David? Egy pisztojjal….aminek a csöve a hátamhoz szegeződik.

- David…. – fújtatok.

- Te meg mit keresel itt?

- Én….

- Megkaptad az SMS-t. Már a gépen lenne a helyed! – fülemhez hajolva szid ingerülten, és sokkal közelebb bújik, hogy senki se láthassa a közöttünk feszülő tárgyat.

- Nem emlékszel? Pont te mondtad: az SMS kamu. És én csak élni akarok….David. Tedd azt most el.

- Ott várt egy ember a repjegyeddel. Mi a francért nem száltál fel?!

„ÚR ISTEN! FEGYVER VAN NÁLA!” Halljuk, majd csak sikítás. Hirtelen lefog fél karjával, s valamit a fejemhez nyom.

- HA VÁRKI MEGMOZDUL, LELÖVÖM!!! – üvöltötte el magát.

- Kicsim, ne csináld….

- Kuss! – súgja oda úgy, mintha egy kellemes „szeretlek”et mormolt volna fülembe……