3. Beteges.

Ahogy elfut, utána aszél rohan, elvisz minden fényt, minden színt, minden egyes tárgyat. Vaksötétben tapogatózok. Vaksötétben tapogatózok nélküle.

Majd valami csapódik, és hirtelen az ágyon feküdve, a valóságban találtam magam. Halk káromkodás. Lassan felülök, fejem, agyam kótyagos, még nem látok rendesen. Szemem mmegtörlöm, és a legkevesebb frissességgel, takarómat hátrébb lökve indultam meg lassan a hang irányába. A konyha.

Az ajtóban megtorpanok. Reggeli készül. Elégedetten, halkan lépek be, a falnak dőlök, figyelek. Két kezem rövidnadrágom zsebébe teszem, lenge atlétám rongyként lóg rajtam.

- Szép reggelt! - köszöntöttem halkan, a nap első mondatával nehezen küzdöttek meg a hangszálaim. Minden hangrezdülésembe reggeli rekedtség bújt. David zavartan kapta felém a fejem.

- Szia. - mormogja, majd letesz egy üres tányért. Felém fordul. Elkezdem igazgatni a hajam, hiszen úgy maradt, ahogy az ágyból kimásztam. Nem nézhetek ki túl fényesen. Egyre kétségbeesettebben túrok a szénaboglyába, de mire megáll előttem, feladom. Ujjaimat lassan kiszabadítom kócos, rendezetlen fürtjeim közül, kezem testem mellé zuhan.

- Mi jót csinálsz? - kérdezem homlokráncolva, háta mögé nézegetve.

- Nem akartalak felébreszteni, bocsánat. - kerüli ki a választ.

- Semmi baj. - válaszoltam zavartan. A konyhába csak enni jön, meg esetleg késért. Ennyi. Főzne? Erre példa nem volt még...

- Gondoltam.... - majd frusztráltan körülnézett - csinálok reggelit, mire felébresztelek. - fújja ki magából. Elmosolyodom, és érdeklődve figyelek. Szinte könyörgök a lelkem mélyén, hogy folytassa. És kéréseim meghallgattatnak. - Először tükörtojásra gondoltam, de nem találtam sehol se olajat. - majd a pirító két kenyeret dob ki belsejéből. Párom megfordul, odamegy, kiveszi, leteszi hűlni. - Viszont az alsó fiókban megtaláltam a pirítót, a kenyér helyét pedig még épp tudom. - és hanglejtéséből ítélve ez reggelicsinálós monológja végét jelenti.

- Ez remek. - majd elindulok felé. - Segíthetek esetleg? - kérdezem óvatosan. Általában kikérné magának, de úgy érzem, hogy a konyhában én vagyok a főnök.

- Megköszönném. - majd sóhajtva leült. Elkuncogom magam, és én folytatom.

- Akkor kérsz tükörtojást? - kérdezem vidáman.

- Elfogadom. - szinte suttog. Hangja nem akkor a leginkább egetrengető, amikor teli torokból üvölt....nem. Ez a halk, vérszomjas félsuttogás szinte kést szorít mindenki nyakára, aki hallja. Halkan előveszem a serpenyőt, és elkezdem kiegészíteni a reggelinket.

Bekapcsolom a rádiót, amin a reggeli hírek mennek. Felütöm a tojást, locsolom. Lágyan szereti, szinte sületlenül. Szóval amint megfehéredik a fehérje, már veszem ki a serpenyőből, teszem a táljába, megsózom. Selena Gomez - Love You Lika a Love Song - ja csendült fel. Egész jól eldúdolgatok rá, de hirtelen elhallgat a zene.

Érdeklődve figyelem David morcos alakját a rádió mellett. Kikapcsolja a készüléket. Jelentőségteljesen rám néz: neki ez a zene nem tetszik, ezt nem hallgathatom a társaságában. Alig észrevehetően bólintok, ezzel jelezve, hogy tudomásul vettem a kérését. Csendben folytatom az előkészületeket, végül pirítóssal, tükörtojással és egy bögre forró teával kínálom, amit elfogad. Míg pusztítja, elkészítek még egy szelet kenyeret, porcelántányérra rakom. Nem ülök le mellé, hanem a tányért tartva elé lépek.

- Ezt neki csináltam... - utalok Amyre. David kérdően néz rám. - Lérlek. Biztos kimerült.

- És ezzel neked mi a problémád? Inni kap. - de ő nem kutya....

- Hogy éreznéd magad? - kérdezem óvatosan. Elgondolkodik.

- Biztos szarul. - majd vállat von, és beleharap pirítóskenyerébe - De ez mit számít? - értetlenkedik. - Nem is értem mire ez a kérdezgetés. - mindent letesz a kezéből, feláll, elém lép. - Egyáltalán milyen jogon....? - annyira kimértté vált...ismét. Hangjában dobban a szíve, ebben a kérdésben remeg a végtagja. Mintha minden életfunkciót a hangszálai és a szabadon száguldó levegő venne át ilyenkor.

Annyira szeretnék volna megszólalni. De nem teszem.

- Kérsz még egy teát? - kérdezem meghunyászkodást tettetve, kipirult arccal. Lassan vérszomjas mosolyra húzódik szája.

- Okos. Igen, adj egyet! - majd visszaül, nagyot sóhajt, mintha egy problémás kamasz lennék. - Sokba kerülsz nekem, ne feledd! - emlékeztet. Szerintem nincs igaza. Sóhajtva hátat fordítok neki. - Mit matatsz a fiókban?

- Törlőkendőt. - vágom rá a hazugságot gyomorbból, majd halkan egy altatókapszulát morzsolok szét erős ujjaimban. Válasz nem érkezik. Teát töltök, majd beleszórom a fehér port, és igyekszek elkavarni.

Annyi ideg szabadul fel bennem a másodpercek teltével. Magyarázatokat várok tőle már az első randi óta, amiket  öt éve nem kapok meg! Három éve tudok az életmódjáról, minden titkát őrzöm, és úgy beszél velem, mint egy alsóbbrendű lénnyel, egy rabszolgával. Szeretem, de a szerelem nem ilyen... Ahogy belekortyol a nedűbe, összeszorul a gyomrom, majdcsak elsírom magam. Régen nem volt ennyire rideg....ilyen távolságtartó. Volt benne egykor valamifajta kedvesség, ami vonzott. Nem csak engem, hanem a barátnőimet is. A kőkemény vérimádó mögött volt egy érzékeny szív, egy érző férfi, egy félő kisfiú. Egy vigaszt váró ember, aki érdemli a szeretetet. De ő már nem csak másokat öl, hanem saját érzelmeit is, amit nem hagyhatok. Azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint régen. Amikor tisztában volt a tetteivel és bevallotta, hogy amit tesz, az nem helyes. De nem mondtam neki soha ellent. Nem volt aki szembeszálljon vele, így azt hiheti, hogy amit tesz, szinte már kötelessége. Már nem fogja fel, hogy ezek az emberek szenvednek, félnek, majd meghalnak általa.

- Kösz. Elpakolsz? - kérdezi feltápászkodva. Bólintok. - Bevigyem neki? - bök az ételre, amit az asztalon hagytam. Annyira unott a hangja, hogy még inkább haragossá válok. Inkább csak bólintok, és a mosogatóba teszem a tányérokat. Eltűnik mögöttem.

Fél óra elteltével belesek a hálóba. Egy széken ülve alszik, méghozzá elég mélyen. Berontok Amyhez, kötelet keresek. Értetlenül néz rám, de nem kérdez. Nem mer, vagy nincs ereje.

Nehéz félelem nélkül, erősen megkötözni, de összejön. Kezét, lábát, törzsét a székkel csatolom össze, és elkezdek takarítani.

- Mi a franc... - hallom elcsukó hangját, majd a pisztolyával a kezemben lépek be. Megtanított használni. - Mit művelsz? - kérdezi fejét kapkodva.

- Milyen érzés? - térek a tárgyra.

- Szar! Meg vagyok kötözve, szétmegy a fejem! - nyávog, akár egy kislány.

- Nem arra gondoltam. - majd közelebb lépek, szembe állok vele. - Milyen érzés? - várok. Érzem, ahogy az agyam megtódul a vérrel, elborul az elmém józan része. Értetlenül néz, ami fokozza bennem a vérnyomást.

- Neked mi bajod van? Most aznnal oldozz ki, vagy esküszöm hogy....

- Hogy mi? - be akarta fejezni, de nem hagyhatom. Látnia kell, hogy én vagyok fölényben. Meglepődik. - Hogy mi? - kérdezem halkan, majd rásuegezem a fegyvert.

- Jussak ki innen, többé nem ütök mellé. - kijelentésétől megborzongok, kezemben megremeg az ölőeszköz, nagy levegőt veszek. Nincs mitől félnem, mert vele ellentétben n nem vagyok tehetetlen. 

- Ne is emlékeztess! Csak hadd halljam. - majd a másik kezemet is a fegyvezze helyezem.

- Mit vársz? Mit mondjak? Tudom hogy nem fogsz lelőni. - majd felnevet. - Mi ez? Valami szerepjáték.

- Szerepjáték az anyád! - majd hirtelen felindulásból a lába elé lövök. A parkettán keletkezett lyukra sandít.

- Óvatosan azzal a fegyverrel.. - mormogta idegesen.

- Mesélj nekem, Drágám! - szólaltam meg nyájas hangon. - Mit éreztél, amikor meghúztam a ravaszt? - majd várok. - Nos? Most az egyszer igazán válaszra nyithatnád a szádat! - kiabálok rá. Kifújom a levegőt, majd védtelen ölébe ülök, kezemben forgatom a pisztolyt.

- Vagy engem, vagy magad lövöd le azzal a szarral. - néz rám figyelmeztetően. Ekkor hirtelen elkapom "azt a szart", és egyenesen az arcába nyomom. - Milyen a fegyver csövén át nézni?

- Nos, elég sötét van odabent. - vágja rá cinikusan.

- Mostantól csak a kérdésre válaszolj. Értve vagyok? - lassan bólintott. Talán komolyan is gondolom?

- Akkor...a kérdésedre válaszolva: megfélemlítő lenne, de félsz. Tudom, hogy félsz!

- Mitől félnék?

- A hiányomtól. Hiszen szeretsz. Ha nem szeretnél, már rég feldobtál volna. De nem tetted sosem. Tudom, hogy soha nem fordult meg a fejedben. Valld be magadnak is: így kellek neked.

- Nem. Nekem nem ez az ember kell. Nekem az a David kell, aki megcsókolt aznap a McDonald'sban. Az, aki elmenekült a vágyai elől értem. Az az ember, aki őszintén tudott mosolyogni. Aki hitt az emberben. Aki tudta, hogy beteg. Aki felfogta a tettei súlyát. Aki a szerelmeként tekintett rám, nem pedig mint rabszolga.

- Ha már a vágyaknál tartunk! - csattan fel hirtelen. A fegyvert elemelem a fejétől. - Nekem tudod melyik Demi kell? Na? - kérdezi szemrehányóan. - Az, akit először megláttam. Aki csendesen őszinte volt. És ennyi kívánságom lenne. Nem ez a lázadozó kislány, aki próbál nagylánynak tűnni az apukája előtt. Nekem nem kell több. Érted? Nekem nincs szükségem az ehhez hasonló hisztikre! Bár bevallom, érdekes helyzet. De mit szeretnél prezentálni.

- Azt, te szerencsétlen, hogy Amy mit él át két napja abban a kurva szobában!! - ismét sikoltok, majd kifeje mutatok a szobából. Csend. Kedvesem megrökönyödve bámul.

- Mert mit akarsz? Mit tegyek? Engedjem el? Hogy feldobjon? Vagy... - gondolkodik, de végül megszólal - Éljem inkább ki rajtad magam? Elhiheted, szívesen látnálak a helyében, mert te is arra a sorsra voltál szánva. - emlékeztet. - És volt alkalom, amikor éjjel aludtál, és lett volna kedvem annyi észvesztő, érthetetlen dolgot tenni veled.... Szenvedhetnél.

- Én most is szenvedek. De ez semmi ahhoz képest, amit egyaránt megteszel férfiakkal, nőkkel, gyerekekkel.

- Örülnöd kéne! - vágja rá. Nem válaszolok. Úgy érzem, alulmaradtam. Sóhajtva lemászok róla.

- Próbálom valahogy felnyitni a szemed. Igyekszek téged meggyőzni.

- Nem kell, mert nemvagyok rá vevő. Ezt csinálom nyolc éve. Érted? Nyolc év kemény munkája!

- Ez nem munka....ez egy mészárház. - majd elveszem az éjjeliszekrényről a bicskáját, és levágom a két lábáról a kötelet. - És te beteg vagy. De ettől függetlenül szeretlek. Csak egy dolgot jegyezz meg. - Majd a háta mögé lépek, a füléhez hajolok. - Én nem vagyok se a rabszolgád, se a kegyelted, se a lányod. Az élettársad vagyok. - majd levágom mindenhonnan a kötelet, a pisztolyt leteszem az ágyra, a kést eldobom. Elém lép. Pár másodpercig bámul. Egyre inkább elmosódik a tekintete, majd az ágyról felkapja a pisztolyt, és elrohan. Egyenesen a rabszobába ront. Lefagyva fordulok utána. Két lövést hallok, arcom eltorzul, szám sírásra görbül, nem merek mozdulni. Két lövés egy pillanat. Egy pillanat az ember végzete.

Percekig állhattam, mire a gyilkos visszajött. Arca kifejezéstelen, járása magabiztos, keze már nem remeg.

- Meghalt? - kérdezem ledöbbenve.

- Nem.

- Akkor? - kérdezek vissza ismét meglepődöttebben. David elkapja a csuklómat, majd húzni kezd. Vadul ellenkezek, de lehetetlen. A síró, rémült Amy előtt találom magam. A férfi hátulról fog, kezembe nyomja a pisztolyt, kezével kezemet a lány felé irányítja, kézfeje tartása miatt nem tudom eldobni a fegyvert.

- Lődd le. - jelentette ki halkan. Megremegek.

- Nem....David, én nem! - jelentem ki megbotránkozva, sírással a hangomban. Remegek. Nem....nem ölhetem meg!

- Öürlj, hogy élsz még. Lelövöd, és kész.

- Ne, kömyörgöm! - sír Amy, és a sarokban összehúzza magát. Teste zihál, fejét lehajtja, nem láthatom a tekintetét.

- Nem. Én nem ölök embert.

- Pedig fogsz. - jelenti ki határozottan. - Segítek. - majd ujjamat a ravaszra kényszerítette. - Húzd meg! - mondta idegesen. - Mi van? Az előbb élvezted. Épp a lábam elé lőttél, és a szemed....úgy csillogott. - majd teljes élvezettel szavaiban a fülemhez hajol Érzem leheletét a bőrömön. - Láttam benned azt a potenciált, ami az ölést kivitelezi. Legbelül...te meg akarod húzni a ravaszt. - kínoz. Kínoz minden egyes szava, lélegzete, EZ NEM LEHET ÍGY!!

Majd hirtelen megnyomja az ujjam, amitől az érzékeny ravasz elsül.

- Fej lett. Tökéletes. - majd hátulról puszit adott az arcomra, mintha büszke lenne rám. Sírva borultam a földre, a lányhoz kúsztam. Nincs pulzusa, nem lélegzik. - Gratulálok. Ez a büntetésed: Te ölted meg. - majd kiment, és ott hagyott.