2. Vissza a múltba: Az első találkozás - Csók negyven dolcsiért

Ökle teljes erőből - arcomat csupán súrolva - a falba ütközik. A vakolat lehullik, csupán a betonfal állítja meg az erőteljes ütést. Megáll bennem az ütő. Visszafojtom a levegőt, szemem bekönnyesedik, még inkább a falnak simulok. Mellétalált dühében? Szemét lehunyja, homlokával vállamra görnyed, keze hirtelen erőtlenül zuhan teste mellé. Bal kezével még mindig a vállamat tartja. Hirtelen testemhez simul, és így vagyunk. A plafonra nézek, a csillárt bámulom magamon kívüli állapotban, csak azért nem remegek, mert nem merek. Mert a pillanat heve egyszerűen nem engedi.

- Soha többé.... - halkan mormog, hangosan fújtat. - Soha többé ne csinálj ilyet. - majd két karjával óvatosan átölel, fejét nem mozdítja. Amennyire kezei alatt tudom, én is igyekszek átkarolni, de nem azért, mert ez megnyugtat. Csupán azért, hogy ő megnyugodhasson.

- Miért? - nyögtem ki egy kis idő után. Hirtelen elenged, felegyenesedik. Egyenesen a szemembe néz.

- Hogy miért? - ismétli meg. Talán csak választási lehetőséget ad, hogy tényleg tudni akarom-e. Határozottan bólintottam, mármint amennyire határozottan ilyenkor lehet. Nagyot sóhajt. - Nem vagyok se képes, se hajlandó megütni téged. - megilletődötten pislogok. Talán ez számomra a legszebb mondata eddig. - Csak most.....mindegy. Menjünk inkább aludni.

- Aludni? - kérdeztem meglepődötten. Minden este egyedül fekszek le, ő pedig elmegy. Elmegy terepet szemlélni, áldozatot kilesni, hiszen Amy két nap múlva már életben sem lesz. Neki a délelőtt az alvás ideje. De most....le akar feküdni, és velem akar aludni?

- Mert? Zavar? - kérdezi szórakozottan, majd hátrál. Próbál biztatni, hogy mozduljak. Lassan lépek egyet, és azzal a lendülettel hátranézek. Ott van az ütés helye, a vakolat tényleg teljes egészében darabosodott, és a földre hullott. A fehér réteg helyett szürke beton és elmaszatolódott vér díszíti azt a pár négyzetcentimétert. Elképedve fordítom fejem gyilkosom felé. Vár. Valamit vár....

- Jól vagy? - kérdeztem halkan, óvatosan.

- Én ne lennék? - kérdezte sóhajtva, majd legyint, ezzel láthatóvá válnak sebei. A bütykeit a vörös vércseppek fedik. - Demi! - szólít meg kicsit hangosabban. - Minden rendben. - jelenti ki határozottan. Felsóhajtok, majd kigombolom az ingemet.

Tíz perc, és már ágyban vagyunk. Hátulról átkarol. hajamba puszil.

- Jó éjszakát. Szeretlek. - suttogja annyira békésen, hogy szinte kiráz a hideg.

- Én is szeretlek. - majd lehunyom a szemem, karjába kapaszkodom, ami átölel. Az állandó félelemmel ellentétben most olyan biztonságérzet szállt meg, amit nem sokszor érzek. Nyugodtan hajthatom álomra fejem, mert itt van David, aki megvéd.

Ebben a nyugalmi állapotban az jut eszembe, mikor először találkoztunk............

"2010. május 14. Péntek este nyolc óra körül....

- Igen, tényleg cuki. - nevetgéltem barátnőimmel egy McDonald's-ban. Éppen mérlegeltük a körülöttünk lévő pasikat.

- Demi....az ott éppen téged bámul. - majd a hátam mögé nézett feltűnően. Nem tudtam, hogy kire gondolhat, de kíváncsiságomból kifolyólag azonnal hátrarántottam a fejem. Egy magas sötét ruhás, sötétbarna hajú és szinte éjfekete szemű srác figyelt, és még akkor sem engedett ámuló tekintetéből, amikor már én is csak rá néztem.

- Hadd bámuljon. - hagyta el a számat gondolkozva. - Odamenjek? - kérdeztem nevetve, visszafordulva a lányok felé.

- Ha ide is hozod, öt dolcsi. - sikított fel Mary.

- Kontrázom. - vágta rá Lil. - Csókolóztok, húsz dolcsi tőlem. - vigyorgott.

- Tőlem is!

- Hülyék vagytok. - vágtam rá nevetve. - Még ingyen is vállalnám! - koronáztam meg ezzel a fogadásunkat, és kezet ráztam velük. - Na, jól áll a hajam? - kérdeztem viccesen megdobálva.

- Nagyon. Na, menj! Mi innen szurkolunk. - kacsintott Lil.

- Aztán csak semmi feltűnősködést! - majd hátat fordítottam nekik, felvettem egy komorabb arcot, és egyenesen a srác elé sétáltam. Negyven dolcsim múlik az estén!

- Szia. - köszönt rám kissé meglepődve.

- Szia. - viszonoztam a gesztust. - Szabad vagy estére?

- Csak a tied. - vágta rá megilletődötten, majd intett, hogy üljek le mellé. Engedelmesen eleget tettem kérésének, - Demi.

- David. - vágta rá magabiztosan. Olyan....érdekes volt az arcmimikája. Fiatal kora ellenére már egy-két ránc megjelent az arcán, de nem bántam. Sőt, egész komoly kisugárzást adott neki, ami külön szimpatikus volt. - Hát a barátnőid? - majd a másik asztal felé kalandozott a tekintete, ahol tényleg két barátnőm állt, és tényleg nem bámultak, meg semmi.

- Ők is kellenek? - kérdeztem szórakozottan.

- Nem, hármótokkal nem bírok el. - felnevettünk. Akkor még igazán nem értettem...

- Igyunk valamit! A vendégem vagy.

- Nem, ne hívj meg semmire. - vágtam rá hunyorítva. Nem bízok benne....hiszen annyi mindent látunk! Bármibe belekevernek különböző randidrogokat, hallucinogén szereket, bénítókat. Nem bíztam benne, nem adott rá okot.

Akkor először láttam azt a szigorú pillantást, ami már akkor is felszakított bennem egy fájó sebet: azt, hogy nekem nincs édesapám. Nem volt férfi, aki így nézett volna rám, hiszen hatéves koromban Patrick Lovato felszállt egy repülőgépre, és elhagyta Chicagot. Ott nőttem fel. New York egy hatalmas mérföldkő volt, de 2010-ben még csak kezdeti sikereim voltak, nem volt biztos talaj a talpam alatt anyagi szempontból. Édesanyám pénzt sosem küldött, mert egyszerűen nem is látott. Patrick pedig....nem tudom merre járhat, de nem is érdekel.

- Nem kérdeztem. - vágta rá ellentmondást nem tűrően.

- Csak egy kólát kérek. - vágtam rá halkan, mint egy megszeppent kislány. David összeráncolta a homlokát, az a pár ránc megerősödött, nem csak rám nézhetett így.....

- Rendben. - majd lassan felállt, de automatikusan követtem. Nagyokat pislogva nézett rám, de végül nem foglalkozott az egésszel, hozzám se szólt, csak ment, én pedig már akkor is követtem, mint most is. Két kólát kért, és fizetett.

- Köszi. - majd óvatosan beleiszogattam, ahogy ő is a sajátjába. Biccentett. Biztos nem egy McDonald's ban fog elrabolni, meg ilyenek. Butuskán néztem rá szürcsölés közben. 

Eddig mindig megtaláltam azt a pontot, ahol egy sráccal flörtölni lehetett, de ahogy álltam Előtte, egyszerűen nem tudtam eldönteni. már éreztem, hogy nagyon is irányító típus....pedig ahogy a Sakáltanyában is mondták: a férfiak úgy gondolkodnak, mint a kétévesek. Kell nekik egy irányító "anyuka". De David....igazából fogalmam se volt.

- Nagy itt a hangzavar. - jegyezte meg. - Nem megyünk ki? - kérdezte óvatosan, tapintatosan.

- Izé....itt vannak a barátnőim és....

- És? - vágott közbe. - Már így is ott hagytad őket.

- De nem megyek el nélkülük.... - magyarázkodtam.

- Hmm....szóval csak így magamutogatásnak jöttél ide. - jegyezte meg szemforgatva.

- Neeem....félreértesz!

- Akkor? - majd összeráncolta a szemöldökét. Nem válaszoltam, ezért sóhajtott. - Félsz tőlem? - kérdezte.

- Nem bízok benned. - szögeztem le. Rám meredt.

- Ne is bízz. - majd elmosolyodott. - Na....jössz? Csak ide ki... - majd a bejárat felé tekintett. Végül is, üveges, kilátnak a csajok is. - Szeretnék rágyújtani.

- Akkor menjünk. - majd előre engedett, és kisétáltunk az épület elé. Leültünk egy padra, és elővette azt a bizonyos Malborót, amit ma már nagyon jól ismerek. Lassan kifújta a füstöt. - Zavar? - kérdezte óvatosan.

- Nem. - majd elmosolyodtam. - Mindenki úgy mérgezi magát, ahogy akarja.

- Vagy úgy....te mivel mérgezed magad? - kérdezte felém tekintve. Mereven bámultam.

- Izé...én...

- Előttem nem kell szégyellned semmit. Csak a nevemet tudod. - emlékeztetett ironikusan.

- Én csak.... - majd elvörösödtem. - A szokásos pasifalás. - annyira szégyenletes volt kimondani, és azt sem tudom, miként csalta ki belőlem. A tekintete valahogy arra késztetett, hogy őszintén beszéljek. - És most.... - sóhajtottam. - Buktam negyven dolcsit. 

David felnevetett, láthatólag szórakoztatta, hogy vallathat.

- Nem nagy hiba....főleg ha a másik fél is vevő rá.

- Mert te az vagy? - kérdeztem halkan. A szégyenérzetem már így is elöntött, teljesen mindegynek tartottam, hogy innen mit beszélünk.

- Nagyon is. - majd elmosolyodott. - Máskor bulizik, iszik, flörtöl....most pedig csak előttem csendes, de őszinte. Imádom. - majd elégedetten beleszívott a füstölgő bagóba. 

Nem tudtam mit reagálni. Mi van veled, Demi?

- Nos... - majd kicsit elgondolkodtam. - Mert nincs még millió ugyanilyen lány? - nevettem el magam szórakozottan. Nem bírom, ha körbeudvarolnak úgy, hogy túlságosan is leköti a figyelmem. 

- Nincs. Egy se. Elhiheted. - majd elgondolkodott. - Meglepődnél, ha azt mondanám hogy meg akarlak ismerni?

- Mondd, és megtudod. - válaszoltam. Azt hittem hogy frappáns, de amint kicsúszott a számon, inkább égőnek gondoltam.

- Meg szeretnélek ismerni, Sőt, itt helyben le is smárolnálak, de beletaposnál a gyomromba. - majd maga elé dobta a csikket és rátaposott. Felkacagtam.

- Ha most megcsókolsz, megmenekül a pénzem! - emlékeztettem, mire rám nézett.

- Mentsem meg?

- Megmenthetnéd, mert kicsit kellemetlen lenne így most.... - szívtam a fogam szórakozottan. David befele sandított. 

- A lányok pont minket bámulnak hamburgert csámcsogva. - állapította meg. Elvörösödve mosolyogtam.

- Ennyire nem szánhatsz..

- Ezt hogy érted?

- Most komolyan képes vagy megcsókolni azért, mert fogadtam arra, hogy felszedlek? - kérdeztem hitetlenkedve. - Ha csak ezért, akkor most állj fel, és menj.

- Nézze meg az ember, milyen kis harcias! - majd felsóhajtott. - Ha szánnálak, már rég egyedül ülnél itt.

- Áh, ezt nem hiszem el.

- Minden rendben? Egyre vörösebb vagy. - nevetett. Igen, akkor még volt egy vidám oldala is, de mostanra már azt is eléggé leharcolta. 

- Úgy nézek ki? 

- Bízol bennem? - kérdezte ismét.

- Igen. - nyöszörögtem határozatlanul. Elég közel ültünk egymáshoz, csak egy hajolás lett volna. - De akkor kezdd el! Vagy...hagyjuk? Áh! - kiáltottam fel, majd szórakozottan vigyorogtam.

- El tudtad dönteni? - kérdezte sejtelmesen, amit imádtam. Az az igazi titokzatosság, ami a hangjából cseng. Az a sármos magabiztosság, ami teljesen egyedülállóan sugárzott belőle.....bólintottam, majd elkezdtem felé bizonytalanul közeledni. Ezt azzal szakította meg, hogy egyszerűen nekem rontott, és hirtelen, erőszakosan, hosszan megcsókolt. 

Emlékszem még a pillanat hevére....vagy tíz másodpercig tartott, utána összezárta a száját, és elégedetten felegyenesedett.

- Kéred a pénz felét?

- Hagyjál már! - háborodott fel. - Nem vagy te egy kicsit idős a málnaízű szájfényhez?  - kérdezte szórakozottan, visszatérve a negyven dollárt érő first meet-es szenzációnkhoz. Elmosolyodtam.

- De igen. - kacsintottam, majd felálltam. Követte a mozdulatot. Hirtelen komolyan kezdett rajtam végigmérni.

- Figyelj, menj be.

- Tessék? - kérdeztem megilletődötten.

- Mondom menj be! - ismételte meg magát immár sokkal erőteljesebben.

- De.....miért? - hitetlenkedtem.

- Egy nap úgyis meg fogsz halni értem, csak légy türelemmel. - közölte sejtelmesen.

- Mi bajod? - nevettem hangosan. - Már elnézést - abbahagytam a kacajt - de nagyon magabiztos vagy. Talán túlságosan is.

- Bízol bennem?

- Hányszor ismétled még meg?

- Válaszolj!

- Bízok benned. - nyomatékosítottam.

- Akkor gyere el velem valahova.

- Most? - kérdeztem komolyan.

- Nem. Valamikor máskor.

- Oké, megadom a címem.

- Nem kell, mert tudom. - majd elmosolyodott. - Lincoln street 5/B. - annyira közömbös volt, de én annyira ledöbbentem.

- Te honnan tudod a címemet? - kérdeztem kiakadva.

- Még mindig nem félsz? - bizonygatott. Nagyon bizonytalanul jeleztem nemleges választ.

- Ezt csak azért mondtam el, hogy tudd: én bármikor megtalállak. 

- Jó, ha ezt már úgyis tudod, nem tudok mit kezdeni. - széttártam két kezem. - Hova megyünk, és mikor?

- Még nem tudom. De amint kitalálom, ígérem hogy felkereslek. - majd sarkon fordult, és elsétált.

- Hova mész? Várj már!! - kiabáltam utána, de semmi. Egyre jobban sietett, az utca végén már futott. Akkor még nem tudtam mi elől fut.....már rájöttem: a vágy elől....hogy ne bántson."

Írói megjegyzés:

Sziasztok!

Ezzel a résszel meg akartam mutatni, hogy öt évvel ezelőtt, mikor a két fiatal először találkozott, milyenek is voltak. Az ember mindig változik. Valahova mindig igyekszik.

Remélem tetszett, hagyjatok nyomot magatok után, igyekszek a továbbiakkal! :)