5. Valami végeszakad...

Érzem hogy élek, hiszen csontjaimba éktelen fájdalom nyilall. Hátam meggörnyed, hajam előrehullik élettelenül, fejemben tompa érzés homályosítja a valóságot. Testem mellé szorítom végtagjaim egy pillanatra, hogy ne remegjek. Körmeimet saját tenyerembe vájom, két állkapcsom automatikusan összeszorul, fogam megcsikordul, bőröm lángba borul. Talán ilyen egész testemben félni.

Majd két szememet lehunyom, és igyekszem adrenalin-szintemet lenyomkodni a torkomon, hogy elfojthassam. Könnyezek, vagy ez csak verejték?

Gondolhattam volna. Letörlöm arcom remegő balkezemmel, majd vörös tenyeremet bámulom. Enyhén véres, a látvány meggyötört. Megnyugszom. Nem értem. Igyekszem minden biológiai tudásommal megtalálni a választ a testemben és elmémben lezajló folyamatokat, de az eredmény sikertelen. De vége. Testem elernyed, két szemem ismét a valóságot tárja elém, majd sarkon fordulok, és besétálok.

- Remélem tudja, hogy gyanúsított. - hallom a fenyegető hangot.

- Még mindig nem magyarázta el, hogy mit tettem. - hallom az ártatlanságot tükröző, védtelenül csengő hangot, amitől mindig is féltem. És most....szinte már gyermetegnek tűnik, önkéntelenül is elmosolyodok. 

- Maga takarít? - kérdezi meglepődve az egyik házkutató.

- Igen. Miért? - sétálok be végül a nappaliba.

- Egyszerűen nem értem, hogy miért kell ennyire erős vegyszerekkel tisztítani a lakást. - vázolja fel a problémáját, mire ijedten ránézek.

- Mert baktériumok vannak? - majd két kezemet arcomhoz emelem, teljes riadtságot színlelve. Hiszen erre a takarításmódra a teljes eltávolításon kívül csak egy ok van: tisztaságmánia, takarítási kényszer. Persze ez rám nem igazán jellemző, teljesen egészséges vagyok, de ezzel kiküszöbölhetem a kérdéseiket, és egyfajta válasznak fogják majd fel ezt a vegyszerszagot, a felmart rétegeket.

- Nincsenek. Pont hogy nincsenek. - folytatja tovább, és csúnyán ráncolja a szemöldökét. Kezemet a szívemre helyezem, hatalmasat sóhajtok.

- Istenem. Már azt hittem.... - válaszolok, majd gyorsan a szekrényhez rohanok, hogy a sorból kilógó kis porceláncsészét visszacsúsztassam a katonás rendbe. 

- Kérem, semmihez se nyúljon! - erősködött egy szőke, fiatalabb vizsgálódó, aki épp a padlót világította valami speciális fénnyel. 

- De....hatalmas a rendetlenség! Jaj, elnézést kérek... - pironkodok, majd azonnal pakolászni kezdek.

- Kérem! - hallom a szót, de nem hagyom abba. 

- Egyszerűen....nem tudtam hogy vendégek is lesznek! - magyarázkodom egyre kétségbeesetten, mire két kezet érzek a karjaimon, ami lefog.

- Demi. Hallasz? Nincs semmi baj. Rend van. Nem kell csinálnod semmit. - hallom David nyugtató hangját, és akaratlanul is elernyedek. Teljesen megnyugszom.

- De....

- Tényleg semmi. A szakemberek hadd végezzék a munkájukat. Oké? - bólintok. - Rendben. - válaszol helyettem. - Én most elmegyek. - jelenti ki tökhiggadtan. Megfordulok, és bólintok.

- Jaj! - Lisbon ügynök felém nézett. - Hol volt péntek délután öt órakor? - érdeklődik.

- Énekórám volt a Broome street 13/b-n. - válaszolom teljes nyugodtsággal. 

- Egy telefonszámot kérhetek?

- Természetesen...de - elgondolkodom. - Nekem ez nem jelentene jót. Nekem ez a szakmám, a munkám. Nem szeretnék ilyesmibe keveredni. - állok tehetetlenül. A nő hatalmas sóhajt hagy el, majd bólint. 

- Akkor hagyjuk. Menjünk! - utasította Davidet, aki jelentőségteljes nyugodtsággal bámul rám, majd sarkon fordul és elhagyja az ajtót. Félnék, de most nem lehet. Nem vagyok egyedül. Inkább az értetlenséget ültettem ki az arcomra. Hiszen....hogy lehet ennyire nyugodt?! Nincs rá oka, hiszen az elhangzott időpontban valószínűleg ő kapta el a lányt, aki vagy másfél órája halt csak meg. Szegénykém teteme még ki sem hűlt! Dehát hogy jutottak el hozzánk? Nem tudom összerakni. Egyikünknek sincs priusza. 

Davidnek van egy olyan jó tulajdonsága, hogy mások előtt nagyon csendben van, és nem viselkedik túl feltűnően. Csupán annyi, hogy sokszor mogorva. Többet nem láthatnak. Ide sosem jön senki. Mindig abban a lakásban találkozunk az ismerőseinkkel, ahol oktatok. Igazából az egy komplett ház, aminek a hatalmas nappaliját használom a tanítványaim képzésére. A többi tökéletesen rendben tartott, alig használt lakórész. Hálószoba, konyha, fürdő, minden ami kell....de ott rabszoba nem található. Talán David ezért utálja....

- Most mit keresnek? - kíváncsiskodok felháborodva.

- Akármit. Kérem, nyugodjon le! Mi sem jókedvből érkeztünk, ez a munkánk! - szólít fel a szőke srác.

- Akkor sok szerencsét. Egy kávét esetleg?

- Elfogadjuk.

- Rendben, de kérem önöket, hogy ne csináljanak túl nagy felfordulást, és ha nem muszáj, ne vegyék le a kesztyűt! - teszem hozzá fontoskodva, majd elvonulok.

A régi, ütött-kopott kávéfőzőnket felkészítem, áram alá helyezem, majd törölgetni kezdem az asztalt. Hallom a csipogó mosógépet, ami azt jelzi, hogy a program ideje lejárt. Sóhajtva indultam.

* * *

Délután négy óra

Azt se tudom mit csinálok. Vagy hogy mit csináljak. David sehol, és nem találom a zongorakottáimat. Így nem tudom őket átnézni pedig holnap délután három magánórát tartok, szóval szükségem lenne rá. Egyedül vagyok, teljesen a hatalmába kerít a pánik. Nem is tudom mit tegyek....

- Szia! - hallom kedvesem köszönését. Rohanok kifele a szobából, szorosan előtte állok meg. Halványan rám mosolyog. - Valami baj van? - kérdezi lágy hanglejtéssel, majd elmosolyodva behunyom a szemem, és megborzongok.

- Szia. Mesélsz nekem? - kérdeztem teljesen megkönnyebbülve, hiszen nem ad semmiféle okot pánikra. Elneveti magát, hosszan megcsókol, majd védelmező karjai oltalmat nyújtanak minden rossz ellen. Minden ellen, csak saját maga ellen nem....

- Nem tudtak velem sok mindent kezdeni. - tűnődik el, majd két karja elenged. - A szemtanú állította, hogy nem engem látott, semmi gyanúsra nem adtam okot, a hazugságvizsgálón meg átmentem. - majd vállat von, de érzem a dicsőség édes dallamát hangjában.

Hangosan felnevetek, és ismét hozzábújok.

- Úgy szeretem, ha jó a kedved. - szögezem le. - Ebédet kaptál? - kérdezem rásandítva.

- Mindig ezzel vagy megáldva. - sóhajt. - Nem, nem kaptam. - ad választ a kérdésemre.

- Ezen változatunk. - majd megragadom mellkasánál az ingjét, és a konyhába húzom. Hagyja, hogy törődjek vele. Hagyja, hogy most egy kicsit hadd irányítsak. Ha jó a kedve, hagy levegőhöz jutni, hagyja hogy kimutassam szerelmemet, féltésemet. Rengeteget jelent ez nekem. Nem is tudja mennyit….

- Keresni fognak? – kérdezem, miközben ételt melegítek neki.

- Fogalmam sincs. Meddig voltak azok a háztúrkászok?

- Úgy kettőig.

- Minden furcsaságra volt válaszod?

- Természetesen. – majd letettem elé a gőzölgő brassóit és a sültkrumplit. – Szerintem nem jönnek többet. – kuncogok. – Jó étvágyat!

- Nem eszel? – kérdezi. Annyira jól esnek ezek a pillanatok! Hiszen nagyon kevésszer adatik meg nekem, hogy ennyire jó kedélyű, átlagos. Igen….annyira átlagos hatása van az egésznek. Olyan megnyugtató, mégis fájdalmas. Fáj, mert hamarosan véget ér ez is. Minden csoda három napig tart.

- Nem, nekem még mindig görcs van a gyomromban. – nevetek. Rosszallóan néz ismét, de nem tud kizökkenteni a mámorból, amibe beleringattam magam.

- Nem kéne ennyit aggódnod, semmi értelme nincs. – szögezi le, de nem mond semmit. Nekilát. Jó dolog ezt látni. Ilyenkor magam elé képzelem az idilli képet: ő, én, és egy kisgyerek. Fiú vagy lány, az teljesen mindegy. Mindegy, mert a miénk. Teljes nyugodtságban nevelhetnénk egy csemetét, ami kettőnket hordozza magában. Ez olyan szép lenne! De utálom a feltételes módot…

Fél éve kezdett el foglalkoztatni a téma. Egyre nagyobb a hiányérzetem, mert egyszer minden lányban megérik az anyaság gondolata. Az eleje csupán a rettegés, van, aztán elfogadja, végül pedig szeretné. Persze az egészséges gyomorgörcs mindig ott van a kósza gondolat mellett, de egy próbát….csak egyet! Azt mindenképp megérné.

De David….neki nincsenek ilyesmi elképzelései. Igazából semmilyen elképzelése sincs. Nem túlzottan szimpatizál a változásokkal, főleg nem egy ekkora felelőséggel. Nem tudna vele megküzdeni. Vagyis ő így gondolja….pedig én már sokszor elképzeltem a kezében egy csöppséget babusgatva. Sokszor elképzelem a helyzetet: megszabadulna a vértől, a terrortól, és az egészséges emberek útjára lépne. De ha csak én akarom, akkor semmi értelme.

- Demi! – szólít meg hangosabban.

- Igen? Tessék! - rázom meg a fejem.

- Na végre figyelsz. – majd megcsóválja a fejét. Fogok egy kósza tincset, majd elkezdek vele játszani. Annyira beleéltem magam….már megint!

„- Akkor legalább egy unoka. - próbálkozik.”  Még most is hallom édesanyja nyers, enyhén könyörgő hangját.

- Mondd. – sóhajtok.

- Már nem lényeges, míg álmodoztál megtaláltam a sót. – legyint. Elengedem a hajszálam. – Min gondolkodsz?

- Semmi különlegesen. Csak….apró-cseprő dolgokon.

- Mint például? – majd félretolja üres tányérját. – Pontosan tudod, hogy nekem nem tudsz hazudni. – vágja rá magabiztosan.

- Csak….öt éve ismerjük egymást. És nagyon szeretlek. – mosolyodom el, de azonnal el is komorodom, hiszen folytatnom kell. – Valami hiányzik.

- Mire gondolsz? – kérdi értetlenül. – Van biztos anyagi hátterünk, jó lakásunk, jó autónk.

- De … valami más! – próbálom rávezetni, de rá kell jönnöm, hogy teljesen reménytelen. – Egy harmadik….

- Egy gyerek? – kérdezi felhúzott szemöldökkel. Bizonytalanul bólintok, mire nagyot sóhajt. – Na ettől féltem. – motyogja a földnek, majd feláll. – Nem. Látnod kell, hogy nem vagyunk abban az állapotban.

- És így sosem leszünk. – gondolkodok el. Kínos csönd következik. Ő is ízlelgeti még a gondolatot, meg talán átgondolja, hogy mit kéne mondania. Erős vívódás feszül arcán, két szeme veszélyesen csillog a beszűrődő fényt szinte visszaverve, ajkát harapdálja, járkál a konyhában.

- Figyelj már! – szólal meg egyszer. – Gondolom felfogtad, hogy így….

- Nem, így semmiképp. – vágok a szavába. Bólint.

- Mit vársz? Mit tegyek? – kérdi összeráncolt homlokkal, elém állva.

- Hiszen tudod… - suttogok célozva beteg szenvedélye felhagyásával.

- Hiszen tudod hogy nem. Vagyis…. – majd arcát két kezébe temette, és hangosan morgott. Valami tépelődést véltem felfedezni. Megcsillanó szemekkel figyeltem, ahogy lassan ismét kiegyenesedik. – Nem tudom. Fogalmam sincs.

- Figyelj…. Nem tudom hogy mennyiben változott az a kijelentés, amit még akkor mondtál, amikor beleegyeztél abba, hogy összeköltözzünk. – kezdek bele halkan, óvatosan. Látom, hogy érdeklődve figyel, szóval kissé több magabiztossággal folytatom. – Azt mondtad, hogy ÉN vagyok a legfontosabb. Így volt? – azt akarom, hogy emlékezzen. Szeretném, ha megbizonyosodna róla, hogy tényleg így volt.

- Igen. – és lassan bólint.

- Úgy érzem, hogy hazudtál. – vallom be halkan, letörve. – Nem tudsz felülkerekedni a vágyaidon. Nem ítélem el. Nagyon tudod, hogy valahol megértem, és hogy én mindig itt voltam, és igyekeztem valamilyen módon segíteni, enyhíteni mindezt. De most te figyelj! Mit nem adnék meg neked?

- Nem erről van szó.

- Hanem?

- Arról van szó, hogy ilyen életmód, mint az enyém, nem alkalmas arra, hogy gyereket vállaljak.

- Igen. És meg tudnál változni?

- Figyelj….fogalmam sincs! De nem gondolod, hogy ez övön aluli kérdés? – nem emeli meg a hangját. Most úgy érzem, mintha szerepet cseréltünk volna. Én vagyok a dúló tenger, ő pedig a Hold, ami igyekszik a helyén tartani. Remélem érzi, hogy mennyire nehéz….

- Igazából nem tudom. Még ha övön alulinak is érzed….legbelül tudnod kéne a választ. És szerintem tudod is. – majd sóhajtok.

- Jelenleg úgy érzem, hogy nem menne. – vallja be, majd hátat fordít, a konyhapulthoz sétál és háttal nekidől.

- Nem tudom, nem hiszek neked. Kikerülöd a válaszokat. Pedig szerintem tudod hogy mi az amit hallani akarok. De nem…megfosztasz még a reménytől is, hogy megpróbáld. Ez a bajod! Az, hogy rohadtul félsz megpróbálni! – hangom fokozatosan emelkedik, arcom vörösre vált, a fejembe éles fájdalom hasít, és nem sok választ el az üvöltéstől. És ő csak tehetetlenül néz és hallgat. – De nem kell azt hinned, hogy kényszeríteni foglak, nem! – majd nagy levegőt vettem, és igyekeztem minél érthetőbben kifejezni magam. – Eljött a pillanat, amikor választanod kell. – majd felé sétálok. - Vagy veszed a fáradságot a közös életünk érdekében és megjavulsz - testemmel testére dőlök, zsebre dugott kézzel hallgat. – vagy akár tőlem is búcsút inthetsz. – nézek szemébe szúrósan. Talán el sem hiszi, de ezt – legalább is ebben a szent pillanatban – véresen komolyan gondolom.

- Te most fenyegetsz? – húzza fel a szemöldökét elvörösödve.

- Veheted annak is. Én szeretlek. A hibáid ellenére is. De….ez így engem kicsinál. A titkolózás, a barátok elvesztése, az élmények, egy gyerek hiánya….nincs több elvesztegethető időm szenvedésre. Szóval arra kérlek, hogy gondolkozz. – majd hátat fordítok, és eltökélten kisétálok a konyhából.

Írói megjegyzés:

Sziasztok! Remélem tetszett az ötödik rész! Ne feledjétek: jól esnek a visszajelzések, a kritikák. Ha tetszik a történet kövesd, és még egyszer mondom: várom a visszajelzéseket!

Valamint van egy verseny SZÁMOTOKRA, olvasók. Nem bonyolult! 

A lényeg: Írjatok körülbelül tíz mondatot a félelem állapotáról. (Még egyszer kihangsúlyozom: a félelemről, NEM a félelem leküzdéséről.) Ezt Facebookon küldhetitek el üzenetben, vagy valamelyik blogbejegyzés alá kommentben.

Remélem lesz rá jelentkező, és esetleg kapok egy-két szösszenetet. :)

Az, ami számomra leginkább tetszetős, a fejlécen vagy blogbemutatón (szintén főoldal) fog szerepelni! Remélem valaki kedvet kapott kicsit filozofálni a félelemről. :)

Ui.:A következő rész hamarosan (körülbelül péntek) érkezik.