6. Barátok, sérelmek.

"Nincs több elvesztegethető időm szenvedésre." - Suhan át ismét a gondolat, amit eddig sosem mertem kiejteni a számon. Meg sem fordult a fejemben, hogy kimondjam hangok formájában, nyíltan, de vége. Elég! Huszonhárom vagyok, könyörgöm! Van pénzügyi hátterem, ambícióm: miért ne lehetne ennél jobb életem?

A szerelem vak? Igen. Pontosan. Teljesen világtalan idióta, aki eszeveszetten fojtogat egy zsinórral, ami ellen eddig harcolni se tudtam, de most hirtelen odakaptam, és sikerült talán kissé engednem a szorításból.

Nincs időm. A szobában a szekrényem elé lépek, és valami gönc után kutakodom, miközben bal kezemmel remegő, hosszú zongoraujjaimmal tárcsázok.

- Szia Mary! - üdvözlöm kedvesen, mire egy meglepett levegőt vesz. Innen hallom. 

- Szia! Na mizu Demi? Mesélj valamit! - szól hozzám vidáman.

- Meséljek? Oké! Tudunk talizni? - talizni....olyan fura ez nekem. Régen teljesen megszokott volt, ahogy a műköröm is a kacsóimon. De most összerántom a szemöldököm, hiszen mióta teljesen elvágtam magam tőlük, már nem használtam ilyeneket. És most megint...

- Persze! - kuncog. - Gyere a Pearl Café-ba fél óra múlva. Úgy megfelel?

- Tökéletes. - mosolyodok el. Van egy olyan kirobbanó kisugárzása, amit ide érzek, perzseli a fülem, majd egy farmernadrág akad a jobb kezembe. Az ágyra dobom, s egy színes kockás inggel párosítom. – Akkor ott. Szia. – majd kinyomom, de még hallom, ahogy belekiabál a telefonba, hogy „puszi”. Ehhez vissza kéne kissé szoknom. Nem igazán barátkozok senkivel, mert ha valaki elég közel kerül a lelkemhez, nehezen tudok előtte titkolózni vagy hazudni. Hiszen egy barátságban az érzelmek kölcsönösek!

Vagyis….egy egészséges barátságban ez így van. Viszont ma már sok olyat látni, hogy van egy „alaptag” és egy „bővítmény”. A bővítmény semmit sem ér az alaptag nélkül, csak odavetett szó a mondatban. Az alaptagnak is kell egy bővítmény, hogy konkretizálja magát, de ő magában is helytállna, és egyértelműen ő a felsőbbrendű. Az ő problémái fontosak, szentek. A bővítmény meg tartja a száját, eszi a saját gondjait, mert nem mer kitörni. Lenyeli az érzelmeket, mert tudja hogy a másik felet nem is érdekli. Viszont ez a szoros, rideg kalitka mégis csak biztonságosnak tűnik. Igaz hogy sötét, de a madarat ott nem lövik le. Csupán a szabadban…. Az a szerencsétlen kismadár pedig túlságosan is sebezhetőnek érzi magát.

Hogy milyen bővítménynek, bezárt madárkának lenni? Egyszerűen borzalmas. Erről a Lil és Mary között feszülő kapcsolat jut eszembe. Hárman voltunk egy albérletben, viccesnek indult. De azonnal meglátszott, hogy Lil a legerősebb, legvonzóbb. Csípőig érő hosszú világosbarna haj, mely hibátlanul egyenes. A maga homokóra alakjával, szép arcával, hatalmas zöld szemeivel lélegzetelállító. Még női, irigy szemmel is. Mary se csúnya. Egyáltalán. Alacsony, kissé molett, de még mindig formás. Göndör szőke haja háta közepéig ér, arca vidám, kék szeme nevetve csillog. Talán az enyhén zsíros bőrét tudnám negatívumként feltűntetni, de ez tényleg nem nagy dolog, hiszen rendben tartja. Én pedig….a festett hajammal, szeplőimmel, magam 164 centijével jó voltam nekik, hiszen így háromba ment a lakbér. Emlékszem a pillanatokra, amikor együtt nevetgéltek, aztán mikor szétszéledtek, egyenként szidták a másikat. Szinte váltogatták egymást, hogy kiönthessék nekem, hogy mennyire utálják a másikat, én pedig nagyokat nyelve bólogattam, és éltem magam csendességében mellettük.

Már az elején tudtam, hogy valaki menni fog. Nagy meglepetésemre nem én voltam az, hanem Lil. Állítólag talált jobb szobatársakat, ezzel az ürüggyel lépett le. Nem is nagyon zavart. Többet kellett fizetni. És? Oké, kicsit nehézkes volt az eleje, de túléltem, még itt vagyok.

A szőkeségről az utolsó emlékem, hogy veszekszünk. Találkoztunk egy kocsmában. Daviddel akkor már a randik sűrűjében voltunk. Csakhogy az a találkozás nem volt épp a legszebb. Máig is rosszul érint, hogy Davidnél próbálkozott. Nagyon. Legszívesebben kivájtam volna a két szemét, a hajánál fogva rángattam volna, de nem. Mások előtt nem alacsonyodunk le ilyen tengerszint alatti szintekre. Csupán félrehívtam az épület háta mögé. Üvöltöttünk kicsit egymással, sikerült remekül a lelkébe taposnom, és kész. Aztán otthagytam.

„ – Megkérdezhetem hogy mit csinálsz? – kérdeztem a raktárajtót becsukva magam mögött. Rám nézett, egyik tincsét csavargatta, majd nevetett.

- Jól érzem magam, Demz! – újságolta még mindig nyerítő boldogságában úszva. Unottan néztem rá. Olyan hülyén hangzik, hogy Demz, de ezt már azelőtt jó párszor megpróbáltam a fejébe verni. – Te miért nem teszed azt? – majd leült a kőre törökülésben. Értetlenül bámultam egy darabig.

- Mondjuk mert rámászol! – feleltem ingerültebben.

- Igen, rámászok, mert veled ellentétben én nem untatom. – majd lesajnáló nézéssel bámult pár másodpercig. Szája görbül, és ismét kuncog. – Veled esetleg barkóbázna. Vagy sírna a válladon ha lenne neki miért. Másra nem vagy jó. – majd kistáskájából elővett egy cigarettát, és flegmán rágyújtott.

- Menj haza, részeg vagy! – majd kezem ökölbe szorult. Tényleg be volt rúgva, a vak is látta hogy nincs magánál. Mondjuk ő józanon is ugyanilyen. Csak kevésbé szókimondó. – És ne beszélj így velem! – tettem hozzá felháborodottan.

- És mégis megmondanád, hogy beszéljek veled? – rám se nézett, a földet kapargatta kifestett, nagy körmeivel, és láthatóan jót mulatott rajtam. – Kegyetlen vagy vele. Már hónapok óta küszködik veled. – olyan hisztérikusan nevetett fel, mintha kikérné magának. – Kellenél valakinek, és ezt csinálod vele!

- Mert én egyébként senkinek nem kellek? – kérdeztem csípőre tett kézzel, egyre ingerültebben.

- Eltaláltad. – majd lassan felállt. – Te egy aranyos, jóindulatú kislány vagy, akivel a férfiak nem szexelni akarnak, csupán megrontani. – hangjában egyszerre habzott szánalom, gúny, megvetés. – De te meg hirtelen annyira nebáncsvirág vagy, hogy ez se kell neked. Elbeszélgetsz vele. Elmondod hogy hány macskád van. Leszarja! – röhögött fel diadalittasan.

- Nincs macskám. – jelentettem ki határozottan. – Neked meg nincs fogad. – néztem rá iszonyatosan komolyan.

- Minden fogam megvan. – értetlenkedett.

- Ja, bocs. Siet az órám pár percet.

- Viccnek is gyenge. – vágta rá, de ez nem szegte a haragom. – Viccnek is gyenge vagy. – egészítette ki roppant érdekfeszítő gondolatmenetét. – Az embereknek ÉN kellek. Véletlen se te, vagy az a tehén! – emlegette fröcsögve Maryt. – És ha nem tűnsz fel még azelőtt hogy David is megértse ezt, már neki se kellenél. – ha nem érteném a szavait, ha nem ismerném, azt a mosolyt kedvesnek találtam volna. De így…. Fehér, rendezett fogsora villant, majd vörösödő fejemet látva ismét hahotába kezdett.

- Mert te kellesz bárkinek is? – röhögtem fel. – Figyelj már. – komolyodtam el. - Nem azért, de ki akarna, egy hozzád hasonló ribanccal dicsekedni? Magam előtt látom a képet, ahogy egy tucat fiú beszélget, és neked már mind megvolt. Igazi dicsőség lehet, hogy a hátad mögött azon röhögnek, hogy mekkora egy céda vagy. – sűrűn pislog.

- Tessék? – a hangja szórakozott. Figyelem, ahogy már az ő ökle is megmutatkozott, és jelentőségteljesen nézett. Pontosan tudom: nem az, hogy nem értette, csupán ad egy esélyt, hogy jóvátegyem. De mit? Az igazat?

- Igen, ez az igazság! Ja, hogy még senki sem mondta a szemedbe? Kár. Na akkor én: a normálisabbaknak, mint mondjuk David, nem kell egy ilyen tivornyakedvelő egyéjszakás beképzelt liba. És remélem, hogy erre majd józanon is emlékezel. – néztem rá még utoljára, majd a hátsó bejárathoz mentem, és anélkül hogy visszanéztem volna, bevágtam magam mögött az ajtót.”

Még most is élénken él bennem a tekintete. Az volt az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban. Utána még egyszer felkeresett bocsánatot kérni, és kiemelte, hogy hívjam ha gondolom. Azóta se hallottam a hangját.

Maryvel sokkal egyszerűbb volt. Megbeszéltük, hogy ráuntunk egymásra és kész. Én úgy érzem, örült a hangomnak. Nekem kicsit hiányzik, bár nagyon zavar hogy nem egyenes ember. De hát én sem vagyok az. Miért hibáztathatnám így?

- Elmegyek. – jelentem ki Davidnek, miközben felveszem a dzsekim.

- Mégis hova? – kérdezi zavarodottan. – Nem szoktál sehova se menni.

- Rendben, akkor ezt vedd újításnak. – ismét eszembe jutott, hogy gondolkodás nélkül a szenvedélyeit választaná egy közös gyerek helyett, és érzem, hogy nem tudok szemet hunyni a dolog felett. – Elmegyek, megiszok egy kávét Mary barátnőmmel, és beszélgetünk egy kicsit. – majd elindulok a cipős szekrényhez.

- Demi. Remélem tudod, mire gondolok.

- Persze hogy tudom. Nem foglak semmilyen vonatkozásban emlegetni. – majd felé fordulok. Tekintete szigorú, és mintha igyekezne felülkerekedni rajtam ismét. – Megígérem. – nyomatékosítottam, mire sóhajt.

- Nem tudlak visszatartani. Igaz? – kérdezi olyan hangsúllyal, mint akinek a hócipője tele van. Bólintok. Fejét megcsóválja. Mintha valamit mondani akarna, de mégsem. Végül eldobja a próbálkozásokat, és int.

- Szia. – majd megfordulok, és kisétálok a jóleső napfényre. A levegő még meleg, szóval inkább mégis leveszem a kabátot, és a táskámba hajtogatom. Szeretem a nagyméretű, praktikus kiegészítőket. A lágy szellő simogatja bőröm, magassarkúm kegyetlenül koppan a kövön. Egymás után.. – kopp-kopp. Nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen nő, aki erre rákontráz, hogy minél inkább csattanjon az a cipő. Hiszen hangot adhatok ezzel annak, hogy magabiztosak a lépteim, és nincs okom arra, hogy halk legyek. Ez David mellett nekem főként szabadságot jelképez. Itt nem kell bólogatnom. De többé már neki se szeretnék.

Sosem hittem volna, hogy egyszer elegem lehet az elnyomásból is. Hiszen sokszor még boldognak is éreztem magam ha megszidhat, csúnyán nézhet rám. Hiszen kiskoromban nem volt férfi, aki csúnyán nézett volna rám. Apára már nem is emlékszem. Anya mesélt róla, de egyébként csak halovány emlékfoszlányok maradtak meg alakjáról. Ahogy emlékszem rá, egészen magas volt. Jóval magasabb anyánál. És erős volt. Fél kézzel felemelt. Nevetett rám, és én visszanevettem. Megmosta a fogam, kifésülte a hajam, mindig ott volt ha kellett. Aztán kiabálások. Egyre többször… Poharak és tányérok törtek ezer apró darabra, üvöltést kellett hallgatnom. A szobám ajtajának dőlve hallgattam. Kezdeti időkben sírtam, de utána már az sem ment. Aztán mikor hat voltam, összepakolt. Egy fekete gurulós utazóba gyűjtötte ruháit, és mindent Chicagoban hagyott. Mindenkit, ahogy minket is.

Talán David egy apát jelképez a lelkem mélyén? Nem, nem hinném. Egy olyan embert, aki bárkit bántana, de engem képtelen. Képtelen? Ezt sem hinném. Csak idő kérdése….

Megérkezek. Feltekintek a hatalmas cégérre, majd halványan elmosolyodom. Régen sokat jártunk ide, de ma már nem jellemző. Késő délután van, el kell majd az a dzseki…

Belépek, majd leülök az egyik kétszemélyes asztalhoz. Nem kell sokat várnom, megpillantok egy lezser lányt. Göndör haja felcsatolva, Converse cipőjében, csőszárú farmernadrágjában és feliratos pólójában mintha az a Mary állna előttem, aki esténként lefekvéshez készülődik. Mindig az ilyen természetes, eldugott helyzetekben volt a leginkább szimpatikus. Intek neki, majd felállok.

- Szia! – köszön, hangosan nevet, majd arcomra két puszit nyom.

- Szia. – üdvözlöm. – Csüccs le! – szólítom fel, és nem is gondolkodik rajta többet: leülünk. Olyan fura vele szemben ülni, olyan feszélyezettnek érzem magam….

- Megleptél. – mosolyog rám. – Nem hittem volna, hogy keresni fogsz.

- Igazából…. – majd sóhajtok. – Meghoztam pár rossz döntést. Ideje kijavítani őket. – majd elmosolyodom, és az ő szája is felfele görbül.

- Kicsit megviseltnek tűnsz. – sóhajt. Bólintok.

- Tudom.

- Kellett neked tanárnak menni! – nevet fel, és én is felvidulok. – Mindig mondtam neked, hogy nagy hiba. A kölykök kicsinálnak, tudod. Mindegyik tanár negyvenéves korára megkeseredik.

- Ez nem igaz! Egyrészt nem vagyok még negyven, másrészt én nem suliba mentem. – kacsintok az érvelésem mellé, és elneveti magát. – De így visszatérve. Van pár problémám.

- Szedd össze magadban, én addig hozok két cappucinot. – mosolyog rám, bólintok. Feláll. Már itt sincs. Műkörmömmel kopogok az asztalon, miközben összegzem a dolgaimat. A sérelmeimet. Mérlegelem őket, hogy mit mondhatok el, és mit nem. Mire nagyjából összeszedem magam, pont visszaül mellém, elém rakva a gőzölgő finomságot.

- Csokis, mert tudom hogy úgy szereted. – mosolyog rám.

- Köszönöm. – majd beleiszom. – Szóval. Rá kellett jönnöm ezalatt a pár év alatt, hogy nem feltétlenül illünk össze Daviddel.

- Nem? Én úgy láttam, hogy igen.

- Ő….olyan mogorva. Mindig. És sokszor úgy érzem magam, mintha…. – majd megállok, mert valaki eltakarja az üvegfalon beszűrődő napfényt. Egy világosbarna hajú lány. Tudom ki ő.

- Lil? – kérdezem halkan, döbbenten, értetlenül, majd Mary felé sandítok. Jelentőségteljesen pislog, majd feláll.

- Mary. Mit keres ez itt? Mi a franc folyik itt? – kérdi értetlenül, mégis halkan. Én sem értem....