8. Ő választott.

Hangja rezdülése keresztülfut a gerincemen, az agyamba érkezik, és lesokkol. Megbénít. Olyan lettem, mint az oroszlánra vadászó ember: támadóból áldozat.

Szaporán lélegzek.

- Demi. – lágyan suttog. Szinte alig hallom, de tudom, hogy ez nem csupán ábrándos képzelgés volt, hanem a valóság. Megszólított. – Tedd le szépen a kést. Jó? – kérdi kicsit hangosabban. Fájdalom tör belém. Lehunyom a szemem.

Mit művelek? Végeznék az egyetlennel, aki igazi értelmet ad az életemnek? Megszabadulnék mindennapos aggódásom tárgyától? El tudnék menni anélkül, hogy a bűntudat visszavezérelne? Meg tudnám tenni?

- Sajnálom. – préselem ki magamból  feladva. Nem segítenek az észérvek. Erre nincs észérv. Kezem ismét megremeg, majd leguggolok, és a kést közös ágyunk alá csúsztatom. Meg akartam ölni azon az ágyon, amin már három éve alszunk együtt. Kettőnk lélegzetvételeit számolja ez a franciaágy már három gyötrődéses, szívfacsaró éve. Nincs szüksége vérre, kettőnk álmai így is megfullasztják, lesokkolják.

Ez az ágy most megnyikordul. Hallom, ahogy David két talpa talajt ér, és súlyát ráhelyezi. Előttem áll. Állok vele szembe, és csupán a testtartásomból érzem hogy a szemébe nézek. Mindig ilyen szögben tartom a fejem, mikor törzsünk összefeszül, akár most. Érzem alvástól forró testét. Lélegzetei olyan nyugodtnak hatnak, de nem tudom igazából elhinni, hogy ez a jelenet béke fátylát borítaná elméjére. Nem…. Ezért bűnhődnöm kell.

- Reméltem hogy nem lesz ilyesmi, de nem hagysz más lehetőséget. – leheli ismét ki magából azt a mondatot, amit délután ejtett el, mikor ki akartam jutni a házból.

Ismét összeszorítom szemhéjamat, várok. Arra várok, hogy valami történjen. A szívem liftezik az egész testemben. Egyik pillanatban vérem az agyamat nyomja, másik pillanatban lábamnál fogva húz a föld felé. Émelygek ettől. Elszédít a várakozás.

- David. Ments meg, vagy ölj meg! – igyekezek határozott maradni, de lehetetlen vállalkozásnak bizonyul. Hangom megcsuklik, elhagy az életerő, várok. Már körülbelül egy perce várok. Gondolkodhat. Vívódik talán? Meg se mozdul. Nem látom testét, tekintetét, de érzem. Meg se moccan. Majd mégis….a keze. A kezét emeli. Szép lassan. A nyakam?

Jobb kezét fedetlen nyakamra helyezi. Lágyan. Nincs erő fogásában. Megsimít: fel-le. Ujjával cirógat. Kissé összezárul a keze, felemelkedik, ujjbegyével végigsimítja az artériámat.

- Miért remegsz, Kicsim? – kérdi egész halkan, némi kegyetlenséget érzek a hangjában. Majd ismét a nyakamra markol. Nagyot nyelek. Kissé biztosít a fogáson.

- Da….

- Kuss. – hangja megtorló, erőteljes. Rendben. Így állunk. Bal kezével karomat simogatja. Kettős hatást akart? Hát elérte. Egyszerre gondoskodik rólam, árasztja magából a szeretetet, de míg jobb kezével arra készül, hogy megfojtson, addig minden jót elnyom. Ő, saját maga adja a boldogságot, és foszt meg tőle. És ez fáj.

Bal szememből kövér könnycsepp szökik ki, gyors iramba rohan le az arcomon. Majd még egy, és már mindkét szemem vizes. Hova cseppennek a könnyeim? Nem akar elállni. Nem. Mindegy. Nem zihálok, csupán hullanak, mint felhőből a záporeső.

Érzem a kezét. Érzem, ahogy megremeg. Majd óvatosan simítja mindkét kezével a bőröm, lassan elhagyja nyakamat. Ölel. Igen, ölel! Fejem lehajtom, mellkasának billentem, vadul zihálni kezdek.

- Te….sírsz? – kérdeztem sötét alakjának nyomva arcom, tágra nyílt szemekkel. Néha zihál, megemelkedik egész felsőteste, majd szabálytalanul, remegve elernyed.

- És te? – kérdezi halkan, elfojtva a sírás minden hangi jelét.

- Már nem. – majd kezeim megemelkednek, amennyire tudom, átölelem. Ő sosem sírt. Nem hullatta senki előtt könnycseppjeit. Mintha egy ajtó felrobbant volna a lelkében, és mélyebbre jutnék. Hiszen mindig is ezt akartam! Jobban akarom ismerni, mint ő saját magát. Úgy talán segíthetek neki. – Nem kéne beszélnünk?

- Ne rontsd el. – válaszolja némi várakozás után. Megnyugszik, légzése egyenletessé válik, lélegzetvételeit még hallom. Ne rontsd el. Igaza van.

- Ezt én szoktam mondani. – mormogom. Kurtán felkuncog, majd felegyenesedik. Hátrálok két lépést, majd óvatosan elbotorkálok a villanyig. Rácsapok, és kigyúlnak a fények. Rá nézek. Zavartan megtörli az arcát. – Felesleges.

- Rájöttem. – majd fájdalmasat sóhajt, és leül az ágyra. Jobbján  foglalok helyet. Érzem a feszült légkört.

- Miért vártál? – kérdezi rosszallóan. Értetlenül, ráncolt szemöldökkel nézek felé. Nem épp erre a kérdésre számítottam. – Miért vártál? – ismételte meg pár másodperc után. Rám se néz. Az előtte magasodó falat pásztázza.

A másodperc töredékrésze alatt bukott ki belőlem a válasz, ami nem is válasz, csupán egy újabb kérdés:

- Mert szerinted könnyű  az nekem? – kérdezem zavarodottan, de nem felháborodva. Kulturáltan, érzékenyen. Felém sandít.

- Akkor miért akartad megtenni? – faggat tovább.

Miért akartam megtenni? Nem tudom. Tehetetlenül ülök ott, rágódva a lehetséges válaszokon. Talán mert….

- Féltem. – bukik ki belőlem meggyengülten. Nem tudom neki elmagyarázni. Hiszen sejti….

- Nem az volt a szándékom hogy… - majd megtorpan. Szeme végigfut felsőtestemen kétszer-háromszor, kapkodja íriszét minden irányba. – megijesszelek. – fejezi be végül. – De ha már így alakult, akkor – majd felállt. – Elmehetnénk reggelizni.

- Tudod te, hogy mennyi az idő?

- Hajnali négy óra. – vágta rá teketóriázás nélkül. Értetlenül néztem. – Egész éjjel fenn voltam, még elaludtál, mielőtt…. – de nem fejezte be.

- Ja. Értem. – pislogok kettőt. – De reggelizni? Ilyenkor? Mégis hova? – nevetek fel zavartan.

- Mire felöltözöl fél hat minimum.

- Ezt kikérem magamnak. – kuncogom el magam zavartan.

- Keveset mondtam? – néz rám gonoszkodva. Egy nyelvnyújtással válaszolok. – Akkor jó, öltözzünk. – olyan gyermekinek éreztem magunkat, miközben kirántottam a szekrényajtót és elkezdtem öltözködni. Felveszek egy fehér pulcsit és egy egyszerű, sötétkék szűkszárú farmernadrágot. Majd jön a fésülködés, ami felér egy önkínzással. Kócos barna hajam nehezen kisimul, majd alapos gonddal kontyot kreálok a fejemre. Sminkhez nyúltam, miközben figyeltem, ahogy szedelőzködik az az állat is. Kutyához tudnám hasonlítani: szeret, nyüszít neked, hogy simogasd, hogy szeresd. Aztán elkapja a hülyeség, vicsorog, ugat, harap, szétszed, szétmar legbelül.

- Mehetünk? – kérdezi türelmetlenül. Az ajtóban toporog, míg én a lehető leggyorsabban kirántom a szekrény mélyéből az egyik kardigánomat.

- Azonnal! – kiabálok idegesen, majd rohanok utána. Rekordgyorsasággal felveszem a Converse-emet. Kint esőillat csapja meg az orrom, az égre tekintve látom a felhők gyülekezetét. Arra készülnek, hogy lezuhanhassanak. A reggeli esőt mindig is úgy képzeltem el a természet szempontjából, akár a reggeli arcmosás. Először kellemetlen, mégis nélkülözhetetlennek tűnik. Pedig sok ember nem mos ám arcot….

A kocsiból nézve az ablakon már kopognak a cseppek, folyik a víz. Ahogy visszatekintek Davidre, eszembe jut a pillanat: a könnyek az arcán. Az ő saját könnyei. Hol voltak eddig?

- Megérkeztünk! – sóhajt fel. Lassan bólintok, majd kinyitom a kocsi ajtaját. Csakugyan. A Non-Stop előtt állunk. Felnézek a cégérre, és beljebb lépkedünk. Nincs itt senki. Eléggé kihaltnak hat ilyenkor ez a hely. Nappal pedig olyan zsúfolt…. – Rendelj valamit! – néz rám, és a kezembe nyomja a tárcáját. Bólintok.

- Szia Theresa! Két szokásosat! – nézek felé. Barátságosan bólint, mint mindig. Ő mindig mosolyog. Negyven körüli, főállású büfés és anyuka. Várok egy keveset, majd kihozza a négy bécsi szeletet hozzájáró sültkrumplival. Megköszönöm, fizetek, majd leülök Kedvesemmel szembe. – Jó étvágyat!

Nézek felé, de ő csak kopog ujjaival a faasztalon. Összeráncolom a szemöldököm.

- Mi az? – bámul rám értetlenül.

- Vársz valakit? – csak akkor szokott az ujjaival „játszani”, amikor valakit vár.

- Nem. – ráncolja össze a szemöldökét. – Csak még egy kicsit várnék. – válaszolja kurtán. – De te egyél. – néz felém, mire bólintok, és nekikezdek. Úgy három perc telt bele, mikor meghallom nyílni az ajtót. Automatikusan odakapom a fejem, hogy ki az. De nem üdvözölhetek senkit: Greg és Samantha. Emlékeztek még rájuk?

Egyenesen felénk tartanak. Odahúznak még két széket, és leülnek egymás mellé. Megáll a kés és a villa a kezemben, lenyelem a falatot, majd feléjük nézek.

- Sziasztok. – köszönök zavartan. Mit kerestek ti itt?

- Mit akarsz? – néz Greg álmosan David felé.

- Beszélni akarunk veletek. – néz felém, majd feléjük. Majdnem kicsúszott egy kérdés, de mégse. Visszanyeltem magamba.

- És mégis miről? Ugye felfogtad hogy hajnali fél öt van? – néz a srác felháborodva felénk.

- Halaszthatatlan. Azt ajánlom, hogy kapaszkodjatok meg. – figyelmezteti a fiatalabbakat, akik engedelmesen megfogják az asztal szélét, mintha parancsot kaptak volna rá.

- Kértek valamit? – szólalok meg zavaromban. Mindannyian felém néznek, mintha ebolás lennék. – Most miért? – nyikkantam meg halkan.

- Elfogadok egy kávét. – mormogja Greg.

- Cappucino. – vágja rá Samantha. Felállok, és ott hagyom őket. Ez jó ötlet volt. Elkezdett David beszélni, ők pedig figyelték, mint a Megváltót. Odaállok.

- Egy kávét és egy Cappucinot kérek.

- Fáradtnak tűnsz. Mit kerestek ilyenkor itt? – kérdezi kedvesen Theresa a pult mögül.

- Ja, csak kidobott az ágy. – válaszolom fáradtan. A nő közelebb hajol.

- Ki ez a két fiatal? – kérdezi halkan, bizalmasan.

- Jaj, csak ismerősök. – válaszolom mosolyogva. Kapásból hazudok. Azonnal, rendületlenül….de nem értük, csakis Davidért és Magamért.

- Én a helyedben kerülném őket. – motyogja, majd rájön a pletykálhatnék. – Állítólag tolvajok. A szóbeszédek még egy-két gyilkosságot is rájuk kentek! – majd bekapcsolja a kávéfőzőt.

- Biztos? – nézek rá hunyorogva.

- Nem szimpatikusak nekem se. Lehet hogy csak szóbeszéd, de nem szoktam én fecsegni…. – majd megy a dolgára, és sűrűn pislogva nézek távolodó alakja felé. Cappucino port hoz szerintem. Állok és várok. És igyekszek hallgatózni, ahogy csak lehet. De nem hallok semmit, csupán néhai felhördüléseket. Hátranézek, összeakad Samanthával a tekintetünk. Világoskék szemei ellenségesen csillognak felém. Állom a tekintetét, de igazából nagyon is ijesztőnek tartom. Azok a szemek már annyi embert néztek ki maguknak áldozatnak. Ferdült elméje kívánja a káprázatot: mások vérét. Fülei könyörögnek a sikolyokért, keze tépni, ütni-verni akar minden pillanatban. Vajon engem is kijelölt azokkal a világoskék szemekkel?

- Köszönöm. – nézek vissza zavartan, amikor megérkezik a rendelésem. Fogom a kávéspoharat és a bögrét, majd visszatérek. Leülök, majd körülnézek. – Valami baj van? – kérdem érdeklődve.

- Jaj, semmi, csak megmondtam nekik, hogy most egy ideig felhagynék a tanításukkal. És úgy az egésszel….egy ideig. – majd visszatér a bécsi szeletéhez, a ledöbbent Greg és Samantha pedig idegesen kezdik el iszogatni a nedűket. Elmosolyodok. Úgy a nyakába ugranék. Megcsókolnám, sírva mondanék köszönetet, majd a karjaiban ájulnék el. Ezt kéne tennem. De míg ezek itt vannak…

- Demetria! – szólít meg nyájasan a másik lány. – Beszélhetnénk négyszemközt.

- Persze. – nézek szét idegesen. Senki sem zavartatja magát. Felállok, kimegyek vele az épület elé, de ő ott nem áll meg. Követem a kajálda melletti sikátorba. Nekidől a velem szemben lévő falnak, rágyújt egy cigarettára, és élesen figyel. – Mit akarsz?

- Te mi a francot műveltél Daviddel?

- Az ő döntése, ha meg akar javulni. – nézek értetlenül.

- Mindent elrontasz! – kiabál rám, majd dobbant a lábával. Nem érzek semmit. Se félelmet, se örömöt. Keveredik a kettő, és valami köztes állapot telepszik rám. Mintha nem is érdekelne.

- Nem hinném.

- De igen! Nem érted?! Évek óta csináljuk…évek óta!! – rivall rám, mire megborzongok…vagy csak egy hideg fuvallat? – Most pedig fogod magad, és jófiút akarsz belőle varázsolni!! Elment a maradék eszed??

- Neked ment el, Sam! – emelem meg kissé a hangom, ezzel érzékeltetve, hogy nem vagyok hajlandó ezt tovább hallgatni. Most érdekel! – Ahogy mindőtöknek! Greg, Te, David! – az utolsó nevet különösmód kiemeltem, hiszen…. – Az sem érdekel, ha titeket életetek végéig bevágnak a sittre, vagy ha kivégeznek….nekem nem számít! De David…. – majd nagyot sóhajtok. – Nem értheted.

- Szereted. – szólal meg gúnyosan. – Hát már hogyne szeretnéd! Óvni akarod! Félted! – ejti ki a varázsszavakat. Bólintok. – Erre más is képes lenne! Én is képes lennék rá! – az utolsó mondatot ismét kiabálja. A kihalt utca miatt ezt nem hallhatja senki. Esetleg bent, de nekem gyanús, hogy Theresa feltekerte a rádiót.

- De neked ehhez a történethez nem sok közöd. – hadarom. – Látszik, hogy még fiatal vagy. Az a bűvös 17. Szerettem tizenhét lenni. Ennyi idősen még a házfalakba is szerelmes vagy. – nevetem el magam ironikusan. De most nem?

- Szerinted nem vagyok rá méltó?

- Nem. Arra vagy méltó, hogy megjavulj. Nincs késő. Van ennél járhatóbb út is. – biztatom, de arckifejezése arról árulkodik, hogy ilyesmiről hallani sem akar.

- Hagyj! Hagyj békén! Ki vagy te?? Az anyám?? – majd eldobja messzire a csikket, és felém lohol. Szinte összeér az orrhegyünk. Leheletében füstöt és mentolt érzek, szemében tüzet, haragot.

- Nyugodj meg! – nézek rá kimeredt szemekkel. Figyelem, ahogy keze megrándul, majd értelmetlenül csápolni kezd.

- Nem! Mi a francért mondasz ilyet?! Nyugodt vagyok annak ellenére, hogy tönkreteszed a jövőnket!!!

- Én segítek! – szinte könyörgök. Hátralépnék, de a csuklómat megszorítja, erősen visszaránt. Hogy mit érzek? Félelmet.

- Nem….te csak elrontod ezt. Nem értheted….

- Nem is szeretném.

- Neki is fájdalmat okozol.

- Még fáj neki. De egy nap megköszöni… - még egy pillanatra figyelem a tekintetét, majd lassan megfordulok, és elindulok. Majd súlyt érzek magamon. Mérhetetlen.

Térdemre esek, zsibbad az arcom, felfordulok. Tíz karom, két ököl, két láb rúgása…..majd minden elhomályosul.

- Mi a francot művelsz??? – hallom még a távolból. Hangja beszámíthatatlan. Majd semmi……

Írói megjegyzés:

Elég régen jöttem résszel. Remélem tetszett! Kicsit kilendültem minőség terén, remélem most sikerült kicsit összeszednem magam. Én igyekeztem.

Ne feledjétek: nyomot hagyni ér!