9. Április 28.

Ismét a valóságban pislogok….ahogy hunyom-nyitom a pillám, érzem a fájdalmat. A hasító érzés a szemem alatt alakult ki. Nappalink plafonját bámulom a kanapén heverve. Megsimítom a fájó pontot, majd nagyot sóhajtok. A hangokat is befogadom, de bár ne tenném!

Mint mikor tenyér csattan az arcon. Igen, pontosan olyan. Ugyanolyan, mert ugyanaz. Sikítás, üvöltés, püfölés. Nagyot sóhajtok, majd lassan talpra állok. Oldalamban kínzó érzés fut végig, majd a fejem is lüktet. A padlóra szegezem tekintetem. Szedd össze magad! S az ajtóhoz megyek, bátortalanul kinyitom.

Mintha a légváltozás szele okozná, felborul egy szék, melybe Samantha van szíjakkal és kötéllel belekényszerítve. A karfát markolja, hangosan, nyálától és könnyeitől fuldokolva sóhajt. Ezután keservesen felsír. David háttal áll nekem, jelenlétemet nem is érzékeli. Most csak egy dologra koncentrál, és az a szenvedő lány. Figyelem, ahogy eres, mégis nagy és erős jobb kezével megragadja a lány arcát. Ujjai mélyen belevájnak Sam bőrébe, tenyerébe az áldozat álla kerül, és rángatja. Párszor nekipróbálkozik, majd figyelem, ahogy azzal a puszta egy kezével felállítja a széket, és csak ennyit mond:

- A világért se szeretném ha az esés végezne veled. – majd kezét leereszti, de azzal a pillanattal elkapja a düh. Egész teste megrándul, majd figyelem, ahogy bal kezével támasztja a széket, a jobbal pedig üt. És minden jajveszékelés, kiabálás, bocsánatkérés, átkozás hiába. Neki vége.

- David, hagyd! – szólalok meg kicsit hangosabban. Keze a levegőben áll meg. Már várom, hogy letegye.

- Most menj ki, kérlek! – szólít fel halkan, meg se mozdul. A lány kék szemeiből félelem csillog, miközben engem bámul.

- Kérlek….Demi! – suttog erőtlenül, mire sóhajtok.

- Kuss! – szólítja fel erőteljesen David. – Nem mondtam hogy megszólalhatsz.

- David… - ejtem ki ismét a nevét – beszélhetnénk? – kérdem halkan, mire a plafonra tekint. Keze megereszkedik, majd teste mellé vágódik, mint fa, mely éppen kidőlt. Felém fordul, és kimegyünk a rabszobából.

- Jól vagy? – kérdi halkan.

- Igen. – suttogom. Hagyom, hogy megöleljen.

- Tudtad, hogy jól áll neked a monokli? – kérdi ironikusan, mire kurtán felnevetek. Majd kiegyenesedik. – Hallgatlak.

- Biztos, hogy szükséges ez? – majd a szoba felé biccentek.

- Szerinted nem? – kérdi értetlenül. – Ha nem vagyok ott, megöl! Sejtettem, csak….csak úgy gondoltam, hogy időben vagyok. – majd hátrál egy lépést.

- Nem az a lényeg! – válaszolom türelmetlenül, majd megsimítom a foltom. – Az egész úgy kezdődött, hogy bejelentetted: igyekszel megváltozni. – emlékeztetem, mire bólint. – Ő ezt ellenzi! – bökök ingerülten az ajtó felé, majd pár másodpercre lehunyom a szemem, ezzel nyugtatom magam. – Ez a célja. – nyitom fel szemhéjam. Hanglejtésem nyugalomról árulkodik. – Hogy örökké ezt csináld. – érdeklődve figyel. – Azt akarja, hogy ne hagyd abba. Ő csak egy csitri, naná, hogy vágyik arra hogy agyonverd. De ha végzel vele, azzal aláírod, hogy nem tudod megállni. Hogy nem vagy képes uralkodni magadon….

- Képes vagyok rá! – motyogja idegesen.

- Én elhiszem mindaddig, ameddig Samantha él. Engedd el! – mondom ki lágyan. Fejéhez kap, majd figyelem, ahogy lágyan hajába túr, enyhén megtépi magát. – Kérlek. – teszem hozzá, mire nagy levegőt vesz, és lassan fújja ki. Rám néz, és szeme fehérjében felfedezek egy kevés vöröst is. Számra harapok, sűrűn pislogok. Várok….

- A francba veled! – suttogja bosszúsan, majd beront a szobába, miközben zsebéből előkotorássza bicskáját. Eloldozza a lányt, kikapcsolja a szíjat.

- Kö…kö…köszönöm… - néz ijedten. Fél. Azt hiheti, hogy ez egy játszma kezdete.

- Egyezünk meg valamiben. Elmehetsz. DE. – talpam alatt megremeg a talaj. Vagy csak a belsőm rengett meg? – Ha erről bárki is tudomást szerez, a halálnál sokkal rosszabb vár rád. Eredj! – szerintem egyszerre dobbant meg hármunk szíve.

- David én…

- Takarodj! – kiabál rá teljes torokból. – Tűnj el. – fújtatja bosszúsan. Látom a kisántikáló Samanthát, aki a fejét fogja.

- Demi én…

- Menj el, és ne csinálj máskor ekkora butaságot. – ejtem ki lágyan a szavakat.

- Még csak nem is haragszol? – bámul rám hitetlenkedve, meghőköl.

- Nem. Miért haragudnék? Egy pszichopata kislány vagy. Mást nem vártam. – korholtam, mire lehajtja a fejét. Ez az igazság, így érzek iránta. – Menj szépen haza, szedd össze magad, utána pedig utad a szüleidhez vezessen. Rendben?

- Re….rendben. – dadogja, majd tovább halad. Sóhajtva nézek utána.

- Kicsim…. – majd ismét belépek a rettegett ajtón. Immár David ül a széken. Kezében bicskáját forgatja, hallom feszült lélegzeteit. Rám bámul.

- Tudhattam volna, hogy egyszer besokalsz, és erre kérsz.... - gondolkodik el hangosan. Lassan ismét zsebébe nyúl, és előhúz egy cigarettát, majd kisebb keresgetés után a gyújtóját is sikerül előkotornia. Hallom a kattanást, majd figyelem, ahogy beleszív e méregbe.

- Nincs miért magyarázkodnom. – tárom szét karjaimat, nyugodtan pislogok.

- Tudom. – préseli magából kifújva a füstöt. – Demi….szerinted szörnyeteg vagyok?

Értetlenül rázom a fejem. Hunyorgok, mintha nem látnám. Teljes nyugalom ül ki az arcára, hátradől, és elővesz még egy cigarettát. Nem lesz az sok? – szeretném kérdezni, de nem zavarom. Neki ez a pótcselekvés, neki ez hoz némi lelki békét. Az a temérdek füst és nikotin….

Szörnyeteg? Igazából sokszor elgondolkodtam ezen.

- Bonyolult. – felelem zavartan, és őszinte aggodalom remegett hangszálaimban. – Mert….mert mondhatnám hogy igen. Viszont…. egy szörnyeteggel nem élnék együtt. Nem. Szerintem nem vagy az. – bököm ki végül, mire sóhajt, és figyelem, ahogy szája gúnyos vigyorra húzódik. Halkan felnevet, majd egészen hangossá válik ijesztő hahotája. Ugyanazzal a pszichopata mosollyal folytatja:

- Pedig sokan mondták már. – majd elgondolkodik. – Igen…ők már nem élnek. – majd ismét felnevet, mintha ez humoros lenne. Szemeim tágra nyílnának, de minden testi jelzést visszafogok az agyamban. Úgy kötözöm őket a bensőmhöz, mint ahogy Samanthát kötözte David a székhez, ami árván áll előttem. Korhadt lábú, háttámlás, kéztámlás, rozoga kis szék, ami már azóta itt rostokol, mióta ide költöztem…

- Mi változott? – teszem fel halkan a kérdést, amely úgy bukott ki belőlem, hogy már nem tudtam visszatartani.

- Tudod… - majd a földet pásztázza árgus szemekkel – egyszerűen….bele lehet fáradni.

- De hát…ez volt a….

 Ez volt a szenvedélyem. – majd megrázza a fejét. – Utálom mikor félreértesz. – majd feltekint. – Ha lehetne, életem végéig csinálnám. És tudod miért? – megrázom a fejem. – Fogalmam sincs. Ismered az érzést mikor állsz valaki előtt, és csak elönt az adrenalin és… - majd beleszív a cigibe, és ismét kifúj – legszívesebben széttépnéd. Megfojtanád, kitaposnád a belét, levágnád a végtagjait, addig ütnéd amíg mozog, kitépnéd az összes hajszálát, nekibasznád teljes erőből a falnak… - erősen mutogat kezeivel, hangjában feszültség érződik, és érzek valami megmagyarázhatatlan tiszteletet és eufóriát, miközben felsorol. – Sok ember ezt megállja. Csak….túl lép rajta. Nem tudok ezen túllépni, és nem is akarok! – emeli a hangját. – Csak muszáj. – letörtté válik, és ismét a cigarettájára összpontosít.

- Mire akarsz kilyukadni? – nézek rá tanácstalanul, majd leülök a székre lovagló ülésben, így pont felé fordulok.

- Nem félek a lebukástól. Nem is érdekelne túlzottan, mert ha van pokol, én már úgyis ott fogok következni. – majd vállat von. – Csak látom hogy kicsinállak idegileg, és ezerszer megbántam, hogy összeköltöztünk mert….mert nem csak magamért vagyok felelős és….. – megköszörüli a torkát – és csak… – felszisszen. Próbálkozik valamit kinyögni. Zavarosan beszél, karjaival ismét érdekesen mutogat, mintha ezzel segítene magán. – Ahogy figyellek, egyre inkább azt veszem észre, hogy kivagy. Akármennyire nem tűnik ez fel neked, de engem igenis zavar….csak igyekeztem nem tudomást szerezni róla azzal, hogy beléd fojtottam….és reméltem hogy elmenekülsz innen a francba. De még itt vagy. – majd gondterhelten feláll, egyenesen elém sétál. Kezeit zsebre dugja. Úgy nézek rá felfele, mint egy tudatlan kisgyerek, aki csupán arra vár, hogy leszidja az apukája. Csend van. Igen. Valahol mindig is szerettem, ha korholhat, hiszen ez a csendesség is az….és ez….szintén beteg.

- Én…. – próbálkozok. Valami frappánsat kéne mondanom. Valami olyat, amivel biztosíthatom szerelmemről, támogatásomról, megértésemről. De nem tudom megfogalmazni.

- Te nagyon buta vagy. – majd halványan elvigyorodik. Mire ez a gonoszkás, savanykás vidámság?

- Nem vagyok buta. Csak….csak szerelmes.

- Szerelmes… - ismétli elgondolkodva a szót. – Igen….minden bizonnyal. – annyira halk, hogy alig értem. – És most?

- Te elmész dolgozni, ahogy én is. És négykor, mikor végzel a stúdióban, hazajössz. Sehova máshova. – majd bólintok. Ő is bólint, mire összeráncolom a szemöldököm. Hiszen itt a szabályokat és napjaink menetét ő irányította. Én voltam az, aki bólogatott. Határozatlanság ül ki az a arcára. – Menni fog az. – biztatom mosolyogva. Most ő néz úgy, mint aki teljesen elveszett.

- A monoklid? – szólal meg kitérően.

- Ja. – majd ismét megsimítom. – Levakolom. – mosolyodok el halványa, mire csak bólint.

- És este....

- Ne siess! – fojtom el csendesen, csírájában kacér gondolatmenetét. Felállok. – Még csak reggel van.

Bosszúsan félrehúzta a száját, de ebben a pillanatban inkább hasonlított egy hisztis kisgyerekre, mint egy megtorlóra. Felkuncogtam, mire értetlenül rázza a fejét. Lassan abbahagyom, és zavartan megköszörülöm a torkom.

- Hányadika is van? – néz rám zavartan.

- Várj… - majd a telefonomat bámultam. Mintha gyomorszájon rúgtak volna, borzalmas érzés terjeng körül, számba harapok. Nem szeretnék sírni. – Huszonnyolc….április huszonnyolc. – ismétlem, majd fújtatok, és elteszem a készüléket.

- Valami probléma van? – néz rám végleg összezavarodva.

- Nem….semmi…. – tétovázok, majd a magányos széket megkerülve kihátrálok a szobából és megfordulok. Igyekszek visszafojtani minden könnyemet,  néha megtörlöm az arcomat, de túl nagy erővel. Fájdalom hasít a bőröm alá, egyenesen a csontba, amitől felszisszenek, és végleg utat engedek a zápornak, mely a szememből szökik ki.

- Demi. – szólít meg szigorúan. Itt van a hátam mögött, érzem leheletét a fülemen. – Mi van ma?

- 1998. április 28. Apa elment. – bámulom a falat tanácstalanul. A kép egészen elmosódik, de felesleges erőkifejtés lenne letörölni a bőröm, szemem. – Egész élénken él bennem a kép, ahogy próbálom tőle elvenni a csomagjait. – majd lehunyom szemeim. – A rohadék…. – suttogom. Hátulról két kezet érzek, ahogy átölelik derekam. Beléjük kapaszkodom, ez a két kar, és a hozzám simuló test az én erődöm, védelmező fellegváram. Teste melege hevít szürke pólóján át, orromat megcsapja a belőle áradó kellemes parfümillat, csókját érzem fejem búbján. – Nem is tudom mit kezdenék nélküled. – sóhajtok fel. Könnyeim elapadnak, nincsenek már. Érzem, ahogy arcomra szárad még pár csepp, vagy esetleg arcomról legördülve a szőnyegbe ivódik. – Indulnod kéne.

- Tudom. – mormogja, majd lassan elenged. – Neked is.

- Igen….tényleg. Nem szeretem a hétfőket.

- Mert én? – majd elém lépdel, hátat fordít, és a hálószoba felé veszi az irányt. – Egyébként is, ma jön valami….újonc. – szól megvetően. Az utolsó szót külön kiemeli.

- Nem bírod az újoncokat. – jelentem ki halkan.

- Úgy van. – majd kiront, és a cipőjét húzza az előtérben. Utána viszem kabátját, hátára terítem. Puszit nyom ajkaimra. Nem futólag, mint máskor. Most nem érezteti azt velem, hogy ez csak egy felesleges dolog, amire neki két másodpercnél nincs több ideje. Boldogsággal tölt el, már amennyire ez lehetséges.

- Majd jövök. – majd figyelem, ahogy kimegy, és behúzza maga után az ajtót. Hallom a kocsit ahogy elhúz, majd ismét a zongorakottáimat keresem, miközben dúdolgatok, és átveszem fejben, hogy kivel mit kell ma gyakorolnom az órán.

Negyed óra, és készen vagyok. Felveszem magassarkúmat, felkontyolom a hajam, megigazítom a sminkem, teljesen elfedem a monoklimat, bár ez hosszú harc volt. Nehezen tűrök ennyi vakolatot magamon.

Kopogtatás. Egy pillanat csend.

- Szabad! – kiabálom határozottan. Mi folyik itt mostanában?

- Demetria Devonne Lovatót keresem. – áll az ajtóban egy idősödő, ősz hajú, barna szemű férfi. Arcán mélyebb ráncok húzódnak, öltözködése hivatalos. Ez egy bankár? Poénkodok magamban….

- Ki maga? – vetem oda türelmetlenül.

- Délután tudnánk találkozni?

- Ki. Maga. – nyomatékosítom.

- Patrick Lovato…. – jegyzi meg halkan, mire kikerekedett szemekkel bámulok. Légzésem elnehezül, hányingerem támad.

- Nem… - rázom a fejem bizonytalanul. – Olyan nincs…….

Írói megjegyzés:

Sziasztok! Hosszas várakozás után végre sikerült összehoznom! 

Remélem tetszett a rész!

Ne feledjétek: nyomot hagyni ér! Hagyjatok egy kommentet!

Ha tetszik a blog, és még nem követitek, a bal oldali részen megtehetitek! :)