12. Ez az út a pokolba megy

Érzem, hogy repülök. Zuhanok. Eldobtak. De mégis hova? És miért repülök? Mi az oka?

Óráknak érzem. Szenvedéssel, szorongással teli homályos lebegésnek. Majd becsapódok. Oldalamhoz kapok, fájdalom hasít belém, végigfut a csontjaimon, mintha növényzet lenne, ami a földből nőne ki és testembe hatolna. Talán egy nap….talán egy perc.

Egy perc….egy perc hetvenkét szívdobbanás. Egy szempillantás. Egy vízcsepp az élet tengerében. Hatvan másodperc. A nap 1440-ed része. Egy perc alatt jövünk, egy perc alatt távozunk. Jövünk, maradunk, majd megyünk. Hova megyünk? És ott mi vár? És miért ilyen sötét az út? Miért ilyen fájdalmas? Miért ejtem a lábamra az akadályokat, amiket felszedek? Miért fáj ennyire a lábam a lépteimtől? És ki sodort a talpam alá szilánkokat? És én miért nem kerülöm ki őket? Mi késztet arra, hogy tovább lépdeljek? Miért üvöltök fel, ha nem hallja senki? Mit érek a harcommal? Mi ellen harcolok? Ki az ellenségem? Mit tehetek, ha nincs senki mellettem? Van valaki mellettem?

Kinyitom a szemem….még mindig sötét van. Ki kapcsolta le a villanyt? Miért nem telik a percem? Hol van a hatvan másodperc? Miért nem hallom kattogni az órát? És ki játszik a zongorán? Egyáltalán hol van itt zongora? Nem látok. Csak hallom a hangokat. A dallam panaszosan magas, majd nyugtatóan mély. És nem tudom eldönteni, hogy segít-e, vagy netán ezzel akar megölni. És ki játszik? Ki hallatja ezeket a hangokat?

És most kiáltás. Ki kiált? És hol? Nem vagyok egyedül? Majd csattanás…mint mikor megütsz valamit. És jajveszékelés. Törés-zúzás és zongora. Mi folyik itt?

Pislogok, és fényt látok. Homályos, erőtlen, majd egyre élesebbé válik a kép. Egyre hitelesebb. Felébredtem, a valóságban vagyok.

 Talán tényleg csak egy átkozott perc volt. A plafonunk rajzolódik ki előttem. Erőtlenül kezemmel kinyomom felsőtestem. Most kémlelek. Bámulom az ablakot. Azt a kitárt fakeretes üvegdarabot, amin az előbb valaki ki akart vinni. De most akkora csend van….a csend a legfélelmetesebb dolog ebben a házban.

Majd motoszkálás. Kutatás. Most félek. Az adrenalin elszabadul a testemben, utat tör magának, nem érdekli az agyam parancsa, miszerint vissza kéne fognia magát. Őszintén leszarja. Csak végigfut az ereimen, húsomat táplálja, talpra kényszerít. Mozgásba lendülök. Felnyitom az ágyat, és az ágyneműtartóban lévő megtöltött pisztolyra meredek. Hosszan, és tudom mit kell tennem. Meg kell védenem magam. Muszáj!

Óvatosan, oldalasan lépkedek az ajtó felé, fegyveremet a földnek szegezem még. Ujjam a ravaszon, tekintetem a nappali felé mered, de semmit se lát. Csak a szokásos bútorzatot, és a gyűrött szőnyeget. Állandóan összegyűrődik az a szar….egyszer kidobom.

Nem erélyem a trágár szavak használata, de most egyszerűen szükségem van rá. Majd csörgés. Mint a zacskó, de talán kicsit tompább. Kilépek, és a hang irányba tartom.

- Ne fogj rám stukkert, inkább segíts! – néz rám David idegesen, meghökkenve. Egy emberi testet gyömöszöl a zsákba. A pisztolyt nadrágövembe tuszkolom.

- Ki volt az? – közelebb lépek. Olyan ismerős az a cipő. Fekete, szépen ki van csinosítva…én azt ma láttam! – David….kit öltél meg? – kérdem enyhe szorongással a hangomban. Csak nem…

- Sajnálom Demi, el akarta vágni a torkomat. – sóhajt lemondóan, de nem is igazán figyel. – El kell tüntetnem, de most.

- David…. – majd ismét végignézek guggolásán, és a fekete zsákra téved a tekintetem. Egész biztos vagyok benne. – Ő nem akart bántani….ő biztos nem olyan… - hangomban a sírás hangszínét fedezem fel, szemem ég, lábaim úgy remegnek alattam, mint a lökdösött kocsonya.

- Demi. – szólít meg idegesen. Felé nézek. Felemeli bal kezét. Alkarján egy hosszú, könyökétől majdcsak csuklójáig terjedő hosszú, elég mély vágás éktelenkedik, amiből meglepő módon nem ömlik a vér, csupán csordogál, mint a kis patak. – Hozz valamit, és kösd be!

- David, ki ne találd hogy elcipeled…

- Mert van valami más ötleted? Van választásunk? Megmozdítani is nehezen tudnád…tedd amit mondtam! – az utolsó három szót külön kiemeli. Hangjában szigor cseng, a fájdalmat lelke mélyére zárja a többi kínzó élménye közé. Ő nem mutatja ki, ha fáj. Miért is tenné? Ő ilyen….

- Megnézhetem? – akadok fenn egy pillanatra. Bólint. Odarohanok, melléguggolok, és bekukucskálok a zsákba. – Apa…. -  remegek. Még pár könnycseppet áldozok a lelkéért....

- Ezt most megbeszéljük, de nincs rá időnk. Greg beszélt… - lihegi, és hátrataszít ép jobb kezével. Izmai az ingben megfeszülnek, hirtelen kirázza a hideg, felszisszen. Meg kell támasztania magát pár pillanatra sérült baljával.

Ha félretekintek, ott van az ájult ifjú.

- Látom kirúgdostad ettől függetlenül belőle a lelket… - próbáltam nem a zsákba félig belegyömöszölt személyre gondolni. Ide se figyel. Oké, kussoltam. A konyhába rohanok, és hozom az elsősegélydobozt.

- Csak….kösd be. – majd felém fordul, kezét leengedi.

- Oké, megpróbálom. – fogom az említett területet, és szorosan elkezdem jóddal fertőtleníteni. Hangosan sziszeg, az orra alatt káromkodik, de nem hagyhatom abba. Ez fertőzésveszélyes. – És most bekötöm. Jó?

- Csak csináld… - suttogja kicsit kilendülve a szerepéből. Valami erőtlenség csillog hangszínében, amin egészen fennakadok. De ezen gondolkodni időm sincs, nemhogy idegzetem. Elkezdem feltekerni a fehér anyagot, majd pár réteg után felszakítom egy kis helyen és szorosan megkötöm.

- Így jó lesz?

- Teljesen mindegy, csak ne hagyajk nyomt magam után… - majd az utolsó simítást elvégzi, és megköti a hatalmas kukászsákot.

- Hova visszük? – kérdem megrökönyödve.

- Van egy…barátom. –kezd bele keserűen. – Majd ő eltünteti. Neki ez a dolga, neki ez a biznisz.

- Nem is tudtam hogy ilyen barátaid is vannak – majd feláll, és jobb kezével vállára dobja a hullát, miközben a ballal támasztja a zsákot.

- Pedig ha nem lennének, már rég nem lennék itt…. – majd még egy megvető pillantást intéz Greg felé, és elindulunk. Mindketten cipőt húzunk és kabátunkba bújunk.

- Mit mondott? Ki az? – kérdezgetem, míg édesapámat bedobja a csomagtartóba. Majd sírni ráérek miatta később is, de az adrenalin nem hagyja hogy bármit is tegyek.

- Remélem elhoztad a fegyvert. – néz rám, majd beülünk. – Kösd be magad, ne legyünk véletlenül se feltűnőek.

- Jó. – majd kérésének eleget teszek. – Na? Ki az? – türelmetlenkedek. Semmire se várok jobban, csakhogy holtan lássam. – És a fejet miért nem hoztuk?

- Az is benne van. Nem láttad? – néz felém.  – Amúgy nem tudom ki az.

- Ha? – nézek rá, lélegzetem elakad.

- A lényeg az, hogy szerinte ez bérmunka…. – és beszél. Valamit beszél. De nem hallom. kizárom. Tompa hangként hat a gondolataim mögött, valahol a távolban.

- Apa…. – ejtem ki a számon megtörve. – Megöltem….és ő csak jót akart. Meg akart valahogy szöktetni, el akart vinni…. – majd lehajtom a fejem.

- Sajnos….talán hagynom kellett volna?

- Te megkérdőjelezel? – majd ismét a sötét utat bámulom. Este van.

- Tudom hogy le tudnád nyelni az érzelmeidet és el tudnál menni. Tisztában vagyok vele. Te félsz. Önkéntes rabnak érzed magad.

- Nem így van. Én….szeretlek. És így teljes az életünk.

- Az enyém igen….de a tied? Ne mondj magadnak ellent! Na jó… - majd egy hatalmas levegővel összeszedi gondolatait. – Te valahol egy erős ember vagy, aki teljesen független. De ezt lenyomod minden nap a torkodon….látom, hogy valami indulat szabadulni akar, de nem hagyod. Minden egyes nap…. – hallgatom. Az útfelező fehér csíkokon ugrándozik a tekintetem. Pontosan tudja, hogy minden szavával fejbe vág, még ha simogatni is akar velük. – És én ezt őszintén imádom. Amikor megremeg a szád, és végül elhagy az erőd….amikor mindent félredobva bólintasz, és vakon követed minden parancsomat, az valami különös csodálatot vált ki belőlem. Te alkalmazkodsz. És ebben az a legjobb, hogy nem állandó….hogy sosem tudhatom, mikor tör fel belőled valami sérelem. Olyankor egész ijesztő is tudsz lenni….olyan kis szélsőséges vagy, mint az időjárás….leginkább egy természeti katasztrófához vagy hasonlítható. És ez őrülten…szexi. – egészen belemélyed a hangos gondolkodásba. Gátlástalanul követ szó szót. – És ad egy löketet, egyfajta példát nekem….hogy mit keressek.

Szemeim tágra nyílnak. Ő is elhallgat. Felé sandítok.

- Nem úgy értettem….

- Akkor megkérlek, hogy ne engem keress az áldozataidban. Elszomorít. – és tényleg. Rossz érzés fog el. Nők megölésével helyettesíti azt, amit velem akar megtenni. Beteg.

- Ettől nem fogok meghatódni, Demi.

- Erről….ne is beszéljünk. – majd behajtunk egy elhagyott raktárépülethez, ami már a városon kívül van. Mindig magányosan áll ott, legalább is eddig azt hittem… hatalmas, masszív építmények. Olyan helyre állunk, ahol a kocsi már nem látszik. Kiszállunk. Végignézek az egyik felém tornyosuló rozsdás vasajtós betonépületen, még rácsodálkozok egyszer, majd figyelem, ahogy David mellém lép és érdekesen üti az ajtót. Ütés, szünet. Ütés ütés szünet szünet szünet. Ütés, szünet szünet. Ütés ütés. Majd valaki kilép. Már látom: egy középkorú európai férfi. Kezet fognak.

- Hát te? Megmondtam: ha el kell szállítanom valakit, szólj előre!

- Sürgős nyakkitörés volt, ahogy az eltakarítása se tűr halasztást.

- Szóval sürgős. – majd méreget minket. – Látom hoztad a kis barátnődet is. Hadd mutatkozzam be….

- Felesleges. – fojtom belé a szót.

- De mogorva….na mindegy. A sürgős dolgok tudod hogy itt nem működnek, hacsak….nem dobsz mellé még valami plusz értéket. A kis aranyos – és felém kacsint – is megfelel, de készpénzt is elfogadok. – kezem ekkor már a fegyveren, majd lassan előhúzom. Lefele szegezem, tökéletesen a célpontomra.

- Felajánlhatok mást? – pislogok felé. Érdeklődve figyel, talán kacérkodásra gondol. Még inkább keserűség fog el. – Mondjuk meghagyom a golyóit.

- Mondtam, aranyos. – nevet.

- Nem szórakozik. – dörmög a párom, és érzem, hogy haragom lángra kap.

- Három….

- Ez nem vicces… - kapkodja a fejét.

- Kettő… - figyelmeztetem.

- Figyelj, kislány, nincs semmi baj.

- Egy. – és ujjam megfeszül a ravaszon.

- Állj, elég! – kiált fel, és abbahagyom. – Elviszem…jó? – körülnéz, és csak reménykedik hogy ezt senki se látta.

- Helyes. A csomagtartóban van. Azonnal kiveszem. Demi, előttem legyél.

- Itt baj nem érheti.

- Azért erre nem fogadnék. – majd elindulok David előtt. Hárman érünk a kocsihoz. Kiveszik, és ismét elakad a lélegzetem. Megsimítom a műanyagot: belül egy hát feszült összegörnyedve. Már kihűlt a tavaszi éjszakában. Majd másra leszek figyelmes. Kiabálásra. Segítség, segítség! A hangok fülembe hatolnak, és az agyam ad nekik jelentést. Valaki dörömböl az egyik raktárból. A hullát gurítható kórházi ágyra dobják.

- Ez egy kislány? – nézek ridegen az európaira.

- Gyerekkereskedelemmel is foglalkozunk, ne legyél meglepődve.

- De….csak gyerek! És csak egy van!

- A többi alszik és ki van száradva. Hadd ne ecseteljem.

- Van gyereke?

- Nincs. – válaszol tömören.

- Nem….ezt nem hagyhatom!

- Demi, menjünk! – szól mögöttem David baljós hangon. Tudja, hogy erre könyörtelenül ugrok! – De hát….csak gyerekek! – szinte ismétlem magam. Hátulról átölel. Most nem szeretete kifejezéséül, hanem hogy ne tudjak megindulni az egyre gyengébb, erőtlenebb haj irányába. A pasi pont elém áll. Mosolyog.

- Rohadék…. – nézek rajta végig. – Rohadék állat! – üvöltök rá, majd elborul az agyam. Mozdulni nem tudok, de minden erőmet összeszedve jobb kezem hirtelen elszabadul, és utálatom tárgyán csattan: a pofáján.

- Ne csapj zajt. – nyugtat és két karjával védelmez, majd fejem búbjára csókot hint szerelmesem. De aki előttem áll, annak az arca piroslik. Nem csak az ütés helye, hanem az egész….értetlenül bámul.

- Kösz mindent, haver. – szólal meg egész kedvesen David, majd mindketten beülünk a kocsiba, és rátapos a gázra.

- Hogy tehetik ezt? És én miért hagyom?

- Azért hagyod, mert nincs más választásod. Nincs semmi baj. Jó? – nem bólintok.

- A kezed?

- Fáj. – nyugtázza.

- Hova megyünk?

- El kell rejtenem téged, Demi. Nem vagy biztonságban.

- Egyedül se lennék….de akkor még jobban is félnék. – majd felé nyújtom a kezem. – Maradjunk együtt.

- De Kicsim….

- Ne! Kérlek….ki vagyok bukva. Nagyon. Az előbbi, meg a koponya, meg Apa, meg Greg, és Samantha….az egész kiborít…. – panaszkodom, de valahol talán megért. – Kérlek. Legyél mindig itt. – és még előrébb nyújtom bal karom.

- Mindig itt leszek. – mosolyodik el halványan, bal kezével a kormányt fogja, jobbjával ujjainkat lassan összefonja, és szorítja.

- És most megtaláljuk, hogy ki hagyta azt ott? – kérdem bizonytalanul.

- Mindenki megkapja méltó büntetését….még mi is.

- Előbb-utóbb biztos. Egyébként a pokol jó hely?

- Nem tudom. Biztos. Nem érdekes. – vállat von. – Teljesen mindegy.

- Végül is, minek ezen gondolkodni.

- Tudod….mindig is féltem hogy egy reggel holtan talállak. Veszélyeztetve vagy….hagynom kellett volna hogy Patrick elvigyen.

- Ne hülyéskedj! – bámulom. Épp az útra pillant, de csak futólag. Velem van elfoglalva. – Ő….a körülmények áldozata lett. És nem fogadta el a döntésem. Ha tudnám, hogy holnap biztosan meghalok, valószínűleg akkor is itt ülnék. És várnám a véget….veled. Akárhonnan is nézem, nem lenne Happy End. De végül is mindegy….veled lenne, és ez a lényeg. – majd felé mosolygok, de ő nem mosolyog vissza……