13. Őszintén.

Írói megjegyzés:

Sziasztok! Ennyi késedelem után ismét visszatértem.

Még egyszer elnézést a szünetért.

A részt igyekeztem eltérő hangulatúra írni mint a többit. Kevesebb a történés, több az érzelem, a hullámok....

Kicsit még féltem is megírni. Szeretném, ha írnátok nekem véleményt, jól esne pár visszajelzés. Jó, rossz, építő. Akármilyen. Írjatok kommentben, és/vagy a chaten! :)

Ha tetszika történet, és szerintetek megér egy feliratkozást, jobb oldalt tudjátok ezt megtenni.

Nem is rabolom az időt: Jó szórakozást a 13. részhez!

- Túl gyorsan mész. – szólalok meg, miután egy ideje csend honol a kocsiban. A csend megöl. Kivégez. Bánt azzal, hogy az igazságot tárja fel. Hogy megmutatja az ember gyengéjét. Hogy emlékeztet a fájdalomra. A fájdalom forrására. S az egész átkozott napra. És elönt a szégyen. A szégyenem  nem más: nem védtem meg az édesapámat. Hagytam, hogy a körülmények miatt fagyjon ereibe a vére. És szégyellem, hogy az anyám képes volt engem és saját magát is hazugságba ringatni. És haragot is érzek. A csend azt kérdezteti velem, hogy miért?. És ez olyan rossz.

Olyan szörnyű, hogy 23 éves létemre, évek óta ebben a hajszában élve még mindig meg tudok lepődni, és még mindig nem tudok átsiklani a lelkemet borító hegeken, kötözéseken, a rászáradt véren. Hogy ennyi idő elteltével is éjjel hangok kísértenek. Gyerekek sírását, nők könyörgését, férfiak erőtlen nyöszörgését hallom minden egyes elátkozott éjjelen, mikor fekszek az ágyban, és az emlékek nem hagynak nyugtot! Azt akarom hogy elmenjenek. Hogy tűnjenek kámforrá. Aludni szeretnék végre egy kellemeset, de nem megy. Három éve csak a rémálmok uralják az éjszakáimat, és mindig egy-egy, vagy akár több szenvedéssel teli halál előtti szónoklat, vagy csak üres üvöltés visszhangzik a fejemben. A csend ezekhez a hangokhoz vezet. Őszintén félek a csendtől. Meg kell szabadulnom tőle!

- Demi? Itt vagy? – kérdi halkan.

- Mondd! – zökkenek ki. Örülök, hogy ezt a rossz gondolatmenetet ezzel lezárta, és nem nekem kell beszélgetést kezdeményezni.

- Nagyon fáj a kezem. – sóhajt fel, és hangjában remeg. Olyan védtelennek tűnik most így megsebezve a volán mögött. Egészen sokáig el tudnám nézni, és gondolkodnék. Gondolkodnék ha hagyná. – Demi, valamit csinálnunk kell vele.

- De hát Kicsim, én nem vagyok orvos…. – hadarom. – Egyébként is tudod hogy nem nagyon bírom az ilyesmit…mármint a nyílt sebek… - és nem kell folytatnom. Pontosan tudja, hogy kikészülök a nyílt sebek undorító látványától. Kiakaszt, felforgatja a gyomrom, kidobom az egész napi ennivalót, parázok.

- Fél kézzel nem tudom magamnak megcsinálni. – förmed rám. – Figyelj, segítened kell. Oké? Szükségem van arra, hogy ellásd ezt a szerencsétlen sebet! – pisszeg. Pár mássalhangzót külön megnyom, hogy szavait torzabbá, nyomatékosabbá tegye. Le kéne nyugodnom….

- Jó. Rendben. Úgysincs más választásunk. – nincs ám. Nem sétálhat be vele a kórházba, ez egyértelműen nem baleset. Kihallgatnák, és faggatnák. Na az hiányozna azok után, hogy pár napja a rendőrségen dekkolt. – Akkor menjünk haza, és majd ott kitalálok valamit. Addig is…. – majd telefonomat előcsúsztatta, farmerom zsebéből – utánanézek a dolognak valamennyire.

És megyünk. Ismét halkan, de most lekötnek az elsősegélynyújtó dokumentumok. A város fényekben úszik. New York éjjel is pörög. Itt hétfőn is tombol a fiatalság, tolonganak a roncskocsmákban, a discok megtelnek, az utcák járdáin magas sarkú cipők kopognak. Csókok csattannak a padokon. Ez az a hely, ahol mindent megtehetsz, hogy utána megbánhasd. Egy világváros. Egy hely, ahova mindenki el akar jutni. A lehetőségek, a feltörekvő tehetségek, a könnyek városa. Egy betondzsungel, ahol az álmaid vagy valóra válnak, vagy eltipródnak.

A nappaliba rohanunk cipőstől, előveszem az elsősegélydobozt, és tanulmányozom egy egyetemista szakdolgozatát.

- Fertőtlenítés. Hmm….mutasd! – nézek felé. Leülünk a szőnyegre, s felém nyújtja bekötött kezét. A kötés átvérzett, de még nem csöpög. Leveszem, majd elfog a rémület. De legalább a húsát nem látom….egy vizes ronggyal megszabadultam a zavaró, vörös maszlagtól, majd mindent elkezdek utasítások szerint csinálni. Néha felnézek, hogy lássam: fáj-e neki. A válasz egyértelmű igen. De nem nyafog. Tudja, hogy csak még inkább vonakodnék ezzel foglalkozni, és szerintem neki sincs kedve húzni az időt.

- Apád vagy bátor, vagy őrült volt. – ejti el ezt a három szót.

- Mármint? – őszintén ledöbbenek. Hogy jön ez ide? Őt foglalkoztatja a téma?

- Hallottad, nem ismétlem meg.

- Hogy jön ez ide? – majd kezembe fogom a fertőtlenítőt. – Ez csípni fog.

- Leszarom. Csak csináld! – utasít, majd folytatja. – Nem tudom…csak remélem hogy te tudod melyik. A bátorság és az  őrültség között nem sok különbség van. Bátor volt, el akart vinni. De alapjáraton….

- Ne szépítsük, David, őrült volt. Őrült és hülye. Felelőtlen és…. – felszisszen, mire felkapom a fejem.

- Folytasd, kérlek.

- Mindegy. Annyi a lényeg, hogy sosem bocsátottam volna meg neki. Teljesen mindegy. – ismétlem meg, ezzel biztatom magam, hogy amit mondok, az valóban úgy is van. Ma délután…mikor kikísértem – kezdek bele nehezen, és nem is tudom mi késztet, hogy elmondjam – azt mondta, hogy hívjam majd fel….hogy élek- e még. – szipogok hármat, majd folytatom. Igyekezz már, Demi, majd bőgsz, de erre most kurvára nincs ám időd! – De a koncepcióhoz tartotta magát, miszerint versz engem.

- Ezt honnan szedte?

- A monokli, David.

- Olyan szépen elrejtetted, hogy fel se tűnt…. – gondolkodik el.

- Ő mégis észrevette. Jó volt a szeme. – jutok a teljesen felesleges következtetésre.

- Fáj még?

- Nem. – fogom rövidre. Reszketni kezd a keze, és hallom, ahogy nehezen veszi a levegőt. Felnézek. Szemei vérben forognak, arca ki van pirosodva, mint a pipacs.

- Pihenjünk. – majd felsóhajt. Abbahagyom, és elengedem a karját. Térdeimet felhúzom, átkarolom két kezemmel, kézfejeim ujjait összekulcsolom.

- Meglepsz.

- Miért?

- Nem szoktad kimutatni a fizikai fájdalmat. – ejtem egész halkan. Sóhajt egyet, és kínosan körülnéz.

- Ne emlékeztess rá!

- David, ez nem szégyen!

- Akkor mégis mi?? – kiáltja el magát, amitől összerezzenek. Nagyon zavarja a téma.

- Miért bánt ennyire ez?

- Demi…

- Most az egyszer megkérlek, légy hozzám őszinte. Lassan kezdem megkérdőjelezni hogy együtt öregszünk meg. Szeretnék belőled minél többet elraktározni. – vallom be teljes határozottsággal, de nem kell aggódnom, pontosan tudja miről beszélek. Nem vagyunk biztonságban. Azt a koponyát valaki észrevétlenül becsempészte. Meg is ölhetett volna minket. – Nem akkora szerencsétlen, mint mondtad. Oké, a te szakmai szemeddel – és kiemelem az iróniát – csúnyán nyúzta meg a koponyát. – kimondani is abszurd. – De bejutott valahogy. De mégis élünk és….

- Na jó. – szavamba vág. – Férfiakat is öltem, tudod. Mikor láttam a fájdalmaikat… - gondolkodik. A megfelelő szavakat keresi. – lenéztem őket. Teljes szánalomnak tartom, hogy látványosan szenvedjen egy férfi. Érted? Ez olyan….mint nőben az ingyenkurva. Ők csak teszik, mert nekik természetes, és mert kell nekik, de a környezetük lenézi őket. – majd vállat von. Karját nem mozdítja el, csupán hagyja a földre lógva pihenni.

- Nem gondolod, hogy ez rossz felfogás? – gondolkodok el.

- Mi ez a kérdezgetés? – csattan fel, mikor „ráébred”, hogy mi most komolyan arról beszélgetünk, hogy lenézi a férfiáldozatait.

- Én csak…. – de megtorpanok. Mit mondhatnék? Valami egyszerű kell, ami hihető, és ami igaz is. De tényleg: miért kérdezgetem egy olyan témáról, amitől undorodok?- csak tudni szeretném hogy mi jár a fejedben….és kiforgatták a szavak. – összehúzom magam még inkább, hátamat csúnyán begörbítem, egészen gombóc alakot ölt fel a testem így, és térdeim mögül szememmel kukucskálok felé.

- Folytassuk inkább. – tereli kegyesen a témát. Azt szeretné, hogy hálás legyek neki, hiszen nem kért számon az áskálódásomért. Az vagyok.

- Rendben. – kezét megmoccantja felém. Melléhúzódok, ölembe veszem az említett testrészt, majd folytatom a munkálatokat. Ahogy tapogatózok a seb körül és kukucskálok bele különböző szennyeződések után, az arca egészen elszörnyed. – Biztos vagy benne?

- Ne nézz rám, csak folytasd!

- De fáj neked….

- És szerinted érdekel bárkit is? – elképed. – Ennyire naiv még te se lehetsz. – majd logikátlan lépésként mosolyra húzódik a szája. A fájdalom keveredik valami számára jóleső, nevettető dologgal, és ez lesz belőle: egy ijesztő nevetés, ami egy felszisszenésben ér véget. Ugyanis a jókedvétől függetlenül nem hagyhatom abba a seb átnézését. – Mint egy kislány. – nyomatékosít kivörösödve, és felnézek, de már azt se tudom mitől az a pír az almácskáin…ezen még majd biztos gondolkodni fogok. – A fájdalom hátráltatna. Inkább csináljuk meg, és utána hadd folytassam amit elkezdtem. – zárja le mondanivalóját. De hát….ezt nem együtt kezdtük el? Miért beszél csak magáról?

- Engem kihagynál ebből az egészből?

- Ki is foglak hagyni. Csak nem képzelted hogy velem jöhetsz!

- Úgy gondolom, eddig hasznos voltam. Vagy nem?

- Annyira azért nem…. – préseli ki halkan a fogai között. Bár most szívesen földhöz vágnám a kezembe akadó kötszert, mégsem teszek semmit. Fel se nézek, csak folytatom. Folytatom amit elkezdtem. – Apád probléma volt. És lehet, hogy ebből külön bajunk lesz.

- Ne hibáztasd.

- Nem tudhatta. De nem is ezért….csak nem akarom, hogy gyere. – hadarja, s én meglepődök.

- Te most magyarázkodsz? Magyarázkodsz….nekem?

- Nem. Talán magyarázattal tartozok?

- Hát… - igen! – nem. – válaszolok lemondóan. – Talán igazad is van….de akkor egyedül leszünk? Mármint te az utadon, és én….

- Igen. Itt maradsz, és rajtam kívül nem engedsz be senkit. – elkezdem kötözni a kezét. Nem óvatoskodhatok, erősen kell a kezét rögzíteni. És amit mond, az nagyon megrémít: teljesen a három kisgida története.

- És ha valaki átver? Vagy ha….nem jössz vissza? – sosem fogalmazódott még bennem igazán a kérdés. Nem tűnhet vészesnek, de bármelyik pillanatban megölhetik. Ő is ember. egy jól irányzott szúrás, vagy akár egy ütés is elég lehet élete kioltásához.

- Elment a maradék eszed is? – mereszti rám a szemét. – Ilyesmire gondolnod se szabadna, Demi! – és felment benne a pumpa. Arcára kiült a düh, az emberből valami egészen más, valami ijesztő változott hirtelen. Vonásai egyre inkább torzulnak, és szemeiben mintha könnycsepp keletkezne. Befejezem a kötést, mire feláll. Bámul, és hitetlenkedik. A szeme sarkában látom az elkent cseppecskét, és ez megrémít. Felállnék. El is kezdem. Súlyomat lábamra helyezem, és már félig kiegyenesedtem, majd hátraesek. Ellökött. Egyszerűen….megragadta a pulcsim, erősen belemarkolt, majd annál fogva lökött hátra. Olyan homályos minden…olyan rosszul estem. És fáj.

- David? – bámulok rá. Nem vesztem el a figyelmem, két kezemmel kitámasztom felsőtestem.

- Mégis hogy gondoltad ezt?? Milyen jogon gondolod te azt, hogy egy enyhén rizikós helyzettől majd jól meghalok?!! – üvölt. Teljesen ki van borulva már, úgy érzem, mintha kezdené elveszíteni józan ítélőképességét. – majd letérdel. – Mégis hogy gondolod, hogy ezen a világon hagynálak egyedül??! Megteremtettem köréd az élő poklot, és nem foglak egyedül hagyni benne!! – majd liheg, két tenyerébe temeti az arcát. Egy ideig így marad. Aztán felnéz. Még mindig torz az arca. Mint aki harcol a sírás ellen. – Ilyesmire ne is gondolj, ilyenekkel ne idegelj, kérlek. – fejezi be elgyengülten, majd teste testemre nehezedik, arcát nyakamhoz fúrja, és halkan sír. Érzem, ahogy zihál, de már nem harcol. Csak elereszti a stressz egy részét, és talán enyhülhet keveset a lelke.

Nem bűn sírni. Simogatom a fejét, csitítgatom, és a plafont bámulva kiürítem gondolatoktól hemzsegő fejemet. Nem marad más, csak a jelen pillanat.

És így vagyunk. Nem is tudom meddig. Egy idő után megnyugszik, és csak halkan szuszog. Nyakam ragad a könnyektől, hajam egy foltban elázott már, és kezd egyre inkább nehézzé válni David súlya. Persze minden fura pillanatot megszakít egy hétköznapi. Telefoncsörgés.

Párom azonnal legurul rólam, és elvonul.

- Lehet hogy van valami! – kiált fel, és hallom ahogy veszi fel a kabátját.

- Várj! – rohanok elé. – Ne siess annyira! És ha csapda?

- Van időm rajta gondolkodni? – majd az alsó szekrény titkos rekeszéből elővesz egy fegyvert. – Meg van töltve, remek. – motyog.

- Legalább az arcod mosd meg! – könyörgök. Elgondolkodik.

- Majd elkopik. Szóval amit mondtam. Jó legyél, majd jövök. – hadarja, és csókot nyom a homlokomra. Kitárja az ajtót, kilép rajta, és itt hagy.

Teljesen. Egyedül.

Fáj a fejem és szédelgek. Lassú tempóban, bal kezemmel fejemet masszírozva bekóválygok a rabszobába.

Egy ártatlan gyermek segélykiáltását hallom fülemben tompán zúgni. Minden pislogás rémálommá válik. A csend, a sötét előidézi a hangokat…a kénköves szenvedést. Magam is megjelenek, és mindig arra jövök rá, hogy míg szemem nyitva van, a fától nem látom az erdőt. Amikor a jelen tárul elém, egyszerűen saját szenvedéseimet helyezem előre. Pedig nálam szenvedtek többet is. Ők az én sötétségemnek árnyai.

Előjönnek az emlékeim, és tisztán látom a könnyek által áztatott szenvedő arcokat, s remegő, bekötött szájakat, a könyörgő, imádkozó kezeket.

Ők már nincsenek köztünk. Hagytam őket meghalni, miközben csak arra gondoltam, hogy nekem milyen rossz.

Brutálisan buta vagyok.

És elveszett.

Reménytelen.

Félek. Félek itt egyedül. Félek az emlékektől, a vádló hangoktól, a valóságtól, a hálószobánk szekrényeitől, az ágyunktól, az ablakunktól, a sírástól, a nevetéstől, a múlttól, a jelentől, a jövőtől….mindentől, ami bennem és Davidben közös.