15. Hé! Haljunk meg együtt!

Írói megjegyzés:

Sziasztok! A késés miatt elnézést kérek!

Itt egy történet befejezése, ami helyrekalapálta az érzelmeimet, ami lekötött, amit imádtam és amin minden este gondolkodtam.

Nem is tudom mit mondhatnék....osszátok meg a véleményeteket!

Remélem hatással volt rátok ez az egész.

Rám hatalmas hatással voltatok! Tényleg! Tudom, hogy sokan csak kukkoltak, mert....mindent látok. :P

Mindenesetre, remélem hogy jó időtöltés voltam....

Még ma teszek ki egy bejegyzést, de az már egy új történetet próbál ecsetelni, megpróbálom elmondani hogy milyen irányba mozdulnék, miegymás.

Mit is mondhatnék még? Köszönöm és respect Nektek!

Jó olvasást! 

Ui.: Anett, megcsináltam a sorkizártat! :P

Hangos lélegzetvételek, izzadó test, fülledt meleg, közben rázó hideg, vizes hát, reszkető kar, verejték. Verejték, ami végigzúg az arcomon. Lehunyt szemeim mögött könnyek próbálnak utat törni maguknak, hogy gyengeségemet, ijedtségemet, őszinte félelmemet mindenki tudtára adják. Nem hagyhatom hogy felülkerekedjen rajtam a riadalom.

Le kéne nyugodnom, de sürgősen. Túl sok az információ, túlságosan is zúg a fejem, és a belső káosz egyenesen ellenem dolgozik. Mi ezzel a célja?

- Nem értelek. – nyögöm ki, és igazából már nem is neki vagy a többieknek, csak magamnak, ide a sötétbe, abba a sötétségbe, ami jelenleg az egyetlen biztonságforrás. Utálom a sötétet, most mégis a menedékemmé vált.

- Nem is kell. – hallom a gyors választ… Válasz! Választ kaptam, és nem csak idebent, hanem Davidtől!  

- Mégis mit művelsz? – nyitom ki a szemem, és valami csoda folytán még a könnyeim se zúdulnak, sőt felszívódtak. Magam elé, vagyis a lift felé bámulok. Nézem az aranyszínű szállítót, de nem tudok belefeledkezni a részleteibe…csak fülelek.

 - Mi a francért jöttél ide?? Nem baj….megoldjuk. – suttogja egész halkan. Alig hallom meg. Összeszorított ajkakkal álltam ott. Még mindig fog, de hirtelen lazul a fogása. Kezembe nyomja a táskámat is, hiszen az eddig nálam volt. Mégis mi a franc történik? – A kassza tartalmát. – szólal meg hangosabban. – Mondom A KASSZA TARTALMÁT! – üvölti el magát. Akár egy dühödt oroszlán. De hát ez egy szálloda! Hátralép, a fegyver csöve a tarkómnak feszül, s azzal bök meg, miszerint haladjak a pult mögé. Elindulunk. Talpam alatt ingovány, földrengés, szemem előtt köd, végtagjaimban hasító fájdalom. – Gyorsabban! – utasít kegyetlenül, monotonon, rezzenéstelenül. Félelem nélkül. Körülnézek, s látom az ijedt fejeket, ahogy senki se mer mozdulni. Senki se mer elfutni. Hogy vállalhatnák fel, hogy miattuk meghal egy fiatal nő? Ez olyan gyáva, mégis olyan hálás vagyok: talán tényleg rajtuk múlik az életem. Talán mindannyian elmehetünk innen békében. De Daviddel mi lesz?

A kassza nyílt, és a lehető leggyorsabban dobtam bele a pénzt. Az átlagforgalomhoz képest nem sok, hisz itt alig fizetnek készpénzzel. Ettől függetlenül körülbelül 200 dollárral lett a táskám gazdagabb.

- A kijárat felé! – adja ki a parancsot, és én engedelmeskedem. – Állj! – szólal meg tíz lépésnyire a kijárattól. A hatalmas forgóajtónál áll egy civil, pont velem szembe. Egy középkorú férfi, barna szemekkel. Eléggé magas, olyan David-féle. Félelem csillog szemeiben. Elmozdul a stukker, s a cső immár szemeim mellett a férfire néznek. Az ijedt tekintet átvált rosszullétbe. Megrökönyödik.

- Ne. – tátogja. Ismétli. Egyre többször. Levegővételei egyre szaporábbak, emelkedik, majd zuhan a mellkasa, pislogni már rég elfelejtett, s a mögöttem álló gyilkos közben oly nyugodt, mint magára hagyott, megsérült ember levadászása előtt a ragadozó. Másodpercek telnek, majd szinte zsigereimben érzem a mozdulatot, ahogy David hátrarántja a ravaszt, s az előttem álló holtan esik össze. Fejbe lőtte. Vére apró patakokban folyik szét a padlón, s hallom, ahogy a mögöttünk álló tömeg egy emberként veszi a levegőt, fülemet egy halk zokogás csapja meg, hörgés hallatszik, és miegymás.

Azt hihetném, hogy megnyugodhatok. Ma nem fogok megdögleni. De megint én állok a majdan repülő golyó útjába.

- Mehetünk. – mondja, és bár nem hiszek neki, kénytelen vagyok elindulni. Nem akarok önző lenni, nem posztom a tuskóság, de nem érdekel ha a fél város meghal az éjszaka alatt, én élni szeretnék.

Kisétálunk, majd a jó öreg fekete Hondára lettem figyelmes az ott parkoló autók között.

- David…

- Húzzunk el innen! – majd hátranézek. Elteszi a pisztolyt.

- A csomagjaim…. – folytatnám,d e megragadja a csuklómat, s húzni kezd.

- Nincs több időnk! – oké. Értettem. – Most ne ezzel törődj! – teszi hozzá hanyagul, mintha nem is érdekelné. Beülünk a kocsiba, majd elindulunk.

- David….most mégis mi a franc van? – bukik ki belőlem. Csúnyán ráncolhatom a szemöldököm, nem tudom. Hátradőlök, az utat nézem, szemeim az eltűnő fehér csíkokat figyelik az út közepén. Mind az autók alá rohannak.

- Az van, hogy jeggyel vártak téged a reptéren. Már úton lehetnél Chicago felé…

- De hát… - előrehajolok, és már felé nézek.

- Tudom. Én voltam a hülye. Az SMS nem volt a legjobb megoldás, de hidd el, mást nem tehettem!

- De mégis miért?? – kiáltom el magam. Szám elé kapok. Ez tényleg én voltam?

- Nagyon hosszú…

- Leszarom hogy mennyire hosszú!! Érted? NEM ÉRDEKEL! – kezeim nem tudják kontrollálni a számat, hisz azok is eleven gyűlöletként csapkodják a térdemet. Hirtelen elhagy az erőm, és bánat férkőzik minden helyére. Fáradtságból, csalódottságból, félelemből adódó tömény bánat. – Csak legyen már vége…. – nyöszörgök. Hátradőlök ismét, nem tudok magammal mit kezdeni.

- Ki vagy készülve…

- Nem mondod? Azt hittem halott vagy.

- Adj a kesztyűtartóból egy cigit! – a gyakorlott módszerrel szájába adom a cigit, s meggyújtom neki.

- Kösz….

- És most mi legyen?

- Most…. – majd kifújja a füstöt. Csak ballal vezet. Elég vicces hogy azzal vált és kormányoz egyszerre. – Megyünk amilyen messzire csak tudunk és reméljük hogy a rendőrség nem talál ránk.

- Nem gondolod hogy ezeken a tömött utcákon nehéz lesz?...

- Nemsoká kiértünk már, csak pár percet szarakodjanak még… - majd csend. Akár percek is eltelhetnek néma kussban, mire valamennyire összeszedem magam lelkiekben.

- David. Mi történt veled az utóbbi két napban?

- Megtaláltad az 500 dolcsit?

- Igen…

- Ugye itt van?

- Minden pénz a kézitáskámban van, igen.

- Akkor megnyugodtam….kérdésedre válaszolva: nem sok.

- Mi van a koponyával?

- Elméletileg halott….

- De mégis ki volt az??

- Hagyjuk.

- David, nem! Ne húzz már fel, légy szíves!

- Te ne húzz fel engem! Majd elmagyarázom. A lényeg annyi, hogy a megbízó halott.

- Ki a megbízó??

- Samantha! Most örülsz??

- Az a kis…. – ribanc? De ezt már nem mondhatom ki.

- Úgy gondolta hogy jó útra térek és feldobom a zsaruknál.

- Elég fura feltevés.

- Paranoiás. Őrült volt, nem kár érte.

- És most mi van?

- Időközben elkövettem egy apró hibát… Szemtanú látta ahogy megfojtottam és feldobott.

- Hogy mi van? Téged köröznek??

- Igen és pont ezért akartam hogy elmenj de nem így jött össze… - majd hatalmasat sóhajt. Egyszer úgyis bekövetkezett volna. Várható volt. Igen. Számíthattam volna rá. Ki kellett volna tervelnem valamit, de most fogalmam sincs hogy mi lesz.

- Akkor….

- Figyelj, megyünk. – majd felhajtunk az autópályára.

- Ez így nem jó. Utolérnek, megtalálnak, lelőnek, letartóztatnak, meghalunk, akármi!

- Akkor mégis mit akarsz tenni? – motyog. Nem kiabál. Nem szid. Csak motyog.

- Fel akarok szívódni… - sóhajtom reménytelenül. Sejtem, hogy miért nincs benne már tűz. – Beletörődtél?

- Tessék?

- Beletörődtél? – ismétlem meg a kérdést. – Beletörődtél hogy meghalunk?

- Demi, szerintem egyértelmű volt eddig is hogy nem végkimerülésben halnánk meg….

- Ne mondd már, hogy bevágod a depit és nem akarsz élni! – bámulom tágra nyílt szemekkel félhomályban úszó alakját.

- Demi, én ilyet nem mondtam! Csak….ebből valahogy nem látok kiutat.

Talán igaza van.

- De biztos van… - vagy nincs?

- Talán! Demi, fogalmam sincs. Fáradt vagyok, mióta elmentem otthonról nem aludtam, ideges vagyok, köröznek, és minden lerombolódik amit építettem.

- David….

- Mi van?

- Mit építettél? Ez építés? Azt mondod, hogy te értéket teremtettél?

- Megszabadítottam a világot pár hülyétől…nem elég? – kérdi szórakozottan.

- David, ahhoz amit évekig csináltál, egy embernek sincs joga! Senkinek!

- Akkor töröljük el a halálbüntetést is…

- Ne legyél cinikus! Semmi kedvem a halálbüntetés ügyéről beszélni! – nagy levegőt kell vennem. Még egyszer át kell gondolnom…

Őszintén? Szerintem nincs tovább. Nincs hely, ahova mehetnénk. Nincs dolog, amit tehetnénk. Nincs menekülési útvonal, nincs támogatás, nincs erő már, nincs semmi!

Csak a homokórában pergő percek léteznek, amíg még élhetünk.

- Úgyis elkapnak….

- Akkor miért menekülünk?

Egymásra tekintünk. Nem is tudom, mikor néztünk utoljára így egymásra. Titkolózás, harag nélkül. A maszkunk lehull, egymásra pislogunk. Nem tudjuk a választ. Egyikünk se tudja hogy mit tehetnénk.

- Nekem halálbüntetés jut, neked meg életfogytiglan. – mondja ki az igazságot némi tétovázás után, majd az útra pillant. Százötvennel száguldozunk az úton a rengeteg autó között, de minek is kéne nézni már az utat? Nem mindegy?

- Feladjuk?

- Hmm….ha már meg kell halni, ne a törvény keze csapja le a fejem. – majd ahogy visszanézek az útra, és mindenki életért rohan, egészen elgondolkodom. Éjjel is pénzért hajtanak, aztán majd húsz év múlva lesz pénzük, házuk, nagyobb autójuk, de ezen kívül? Mi lesz még? Semmi. Majd nyögik az életet. És ez olyan vicces most. – Te meg mit mosolyogsz?

- Hadd legyek már vidám! Ez az utolsó éjszakám, nem?

- Nem egészen….te még megléphetsz.

- Hogy mi? – döbbenek le. – Hagyjalak itt?

- Igen. Határozottan erre kérlek.

- Te meghibbantál?

- Neked egész jó esélyeid vannak meglépni, Demi! Most gondolkozz! Élni akarsz? Hajrá! De akkor gyorsan döntsd el hogy mit akarsz…

- Kockázatos, ha téged felismernek és rájönnek hogy veled voltam, akkor én is automatikusan körözés alá kerülök. Nem hiszem hogy meg tudnék lépni.

- Feladtad.

- Meglep? – kérdem. Mi ez az érdektelenség tőlünk?

- Na akkor: hogy szeretnél meghalni?

- Én nem akarok erről beszélgetni.

- Pedig el kéne döntened! – majd távolból szirénahang csapta meg a fülünket.

- A francba…

- Döntsük el!

- Teljesen mindegy, nem akarok börtönbe kerülni.

- Demi….akkor tegyél már meg nekem egy szívességet!

- Mi lenne az?

- Lőj le!

- Hogy mi? Nem…David, én nem. Én nem akarlak bántani, én….

- Nem akarok se öngyilkos lenni, se a törvény által meghalni.

- David, könyörgök…. – szemeim könnybe lábadnak. Lőjem le? Én soha nem tudnám megtenni! – Nem fog menni….

- Jaj, ne nyávogj már! – szid. Mintha nem is a gyors halálunkat tervezgetnénk!

- Ha ezt túlélem, anya hatalmasat fog bennem csalódni…

- És a tanítványaid…

- Pontosan! Annyi szülő és gyerek bízott bennem! David, én nem kerülhetek bíróság elé! Nem bírnék a szemükbe nézni…. A francba is! – majd a kesztyűtartóból kikotortam a két fegyvert.

- Egymást? – kérdi ledöbbenve. – Eléggé morbid.

- Meg vagyunk veszve….

- Nincs mit veszítenem ha meghalsz.

- Közelednek.

- Szeretlek. – suttogja. – Áh, ez olyan nyálas….

- Ne undorodj már magadtól.

- Jól van, na! – majd elveszi tőlem a neki nyújtott eszközt. A kezem ólomnehézségű, mégis odaemelem a fejéhez. Félreáll, de nem állítja le a kocsit. Ismét érzem azt a vasdarabot a fejemnél.

- Háromra? – kérdem bizonytalanul, de csak magam elé bámulva.

- Háromra. Akkor…. három….

- Azért én is szeretlek!

- Tudom.

- Kapok egy puszit? – kérdem, és ismét előjön belőlem a kislány.

- Ne emeld el a stukkert! – utasít, majd egymás felé hajolunk, és utolsó csókra hajtjuk a fejünket. Olyan szürreállis. Annyira más! Tarthatna hosszabb ideig is, de nem….ennyi jár. Visszakényelmesedek.

- Kettő… - mondom ki kegyetlenül. – Amúgy mondjuk majd együtt hogy egy?

- Teljesen mindegy. A lényeg, hogy az egyre húzd meg…jó?

- Jó. – majd sóhajtok. – Nem ilyen véget képzeltem el?

- Hanem?

- Ágyban, párnák közt, gyerekekkel, unokákkal az emlékeimben…és te?

- Nem gondolkodtam rajta. Végül is…mindegy.

- David, ígérd meg hogy meghúzod!

- Gondolkodtam már rajta hogy nem… - közben halljuk: rendőrök. Egyre közelednek.

- David, ne hagyj itt egyedül a törvényszéknek! Ha most nem lesz vége, akkor ott trancsíroznak szét…

- Tudom…. Ugye nem sírsz?

- Nem. Kéne? – kérdem fásultan.

- Nem. – nyugtázza. – De tényleg húzd meg!

- Nem hiszed el, hogy meghúzom?

- Nem igazán.

- Jaj, ne szenvedj már ezen?

- Mikor lesz egy?

- Nem tudom. Mondod te?

- Végül is, mondhatom….

- Oké. David!

- Mondjad!

- Nagyon kell sietnünk?

- Annyira azért nem.

- Akkor jó….

- Mindjárt mondom, mert ideérnek.

- Rendben, én várom. Megbántál bármit is? – megsimítom a ravaszt. Olyan kegyetlenül rideg.

- Semmit. De tényleg: az ég világon semmit. Bárki megkérdezhetné.

- Tudom, hogy igazat mondasz. – tudom, mit kell tennem. Igen….véget kell ennek vetni.

- Azért jó volt veled élni.

- David, ideérnek!

- Akkor…három, kettő, egy.

Egy. S a golyó a fejembe repül. Ennyi történt. Meghalok. De David nem. Most, az én kezem által nem!

Fülembe ólmot öntenek, eldőlök, kezem nem bírja el többé a fegyvert, még egy utolsó koppanás. Szememet elhagyja az utolsó könnycsepp, minden egyre tompább, a fények kialudni látszanak. Én szerettem élni, ezért még egyszer utoljára elbámulom a lábtörlőt. Igen. Hallok valamit….David. David hangja? Mindenképp….biztos haragszik rám. Nem érdekel. Azt hittem hogy menni fog. Nem ment.

De mi lesz ezután? Merre tartunk? Mi az én jövőm? Honnan jöttem? És hova megyek? Mi a sorsom? És mi a Davidé? Segíthetek majd neki?

És anya mit fog szólni?

Biztos szomorú lesz. És apa miatt is biztos sírni fog. Igen….

A számat meleg tölti el, az egész világot lehúzzák a vászonról, a függöny elgördül, s nincs mitől félnem többé.