0. Prológus

Áh, a rettegés…. Az áprilisi utcán sétálva az ember lelke megtelik minden jóval, nyugalommal. Gyönyörködik a színpompás szirmokban, nevetve hajol át egy alacsony, fehér virágú fa kósza ága alatt, arcát kellemes meleg simogatja….igen….tavasz van. És én nem élvezhetem. Vár engem….vár engem egy kegyetlen gyilkos, egy pszichopata, beteg ember, egy átkozott lélek; a kedvesem. A szívem egy darabja.

„Hogy lehetséges ez? Hogy jutottál idáig?” és édesanyám egyéb, hasonló kétségbeesett kérdései általános reakció erre a jelenségre….igen. Egyedül ő tudja. Csak ő látja át a helyzetemet….de ő gyenge, tehetetlen. Ő is fél. Velem és David ellenségeivel együtt. Rettegek mellette.

Lélegzetvisszafojtva várom, hogy a következő pillanatban megtámad-e, vagy lágy csókot nyom homlokomra. Az utóbbi….az olyan mámorító. Édesen a kézfejemért nyúl, hátrakényszeríti karjaimat, szemét lehunyja, miközben lassan, kimérten felém hajol….lehunyom a szemeimet. Várom a jövőt. És puha ajkai megérintik forró bőrömet…. Igen. Ezért nem tudom ott hagyni. Mert ő olyan szörnyű…valahol viszont egy kedves ember, egy ártatlan, segítségre szoruló gyengéd szerető….

De ezt csakis én láthatom. Nincs még egy egyén ezen a bolygón, aki ezt érthetné, átláthatná igazán. Az érzelmi hullámokat esetleg csak kapizsgálni lehet egy normális határokhoz szokott elmével. De az enyém….a társaságában….szintén romlott. Másképp hogy állhatnám még mindig ki? Hogy bírnám a nyomást, hogy bármikor megölhetnek, megerőszakolhatnak, létezhetnék állandó veszélyben? Így is fáj minden lélegzet….

De ettől függetlenül még mindig kiszállhatnék az életéből. Megszökhetnék….menekülhetnék valahova, ahol nem talál rám sem ő, sem a világa. Nem kerülne többé a szemem elé Greg vagy Samantha, nem lenne többé az a rengeteg vér, csak egyszerűen léteznék a világban, biztonságban. Megrázkódtatás és a titkolózás nélkül élhetnék a múlttól függetlenül.

„New Yorkba mentem szerencsét próbálni mint dalszerző….ez nem jött össze. Viszont….szerencsémre megvolt a képesítésem, hogy énekórákat adhassak. Ez a magánórás időszak maga volt a menny. Bejött az élet, volt pár tehetséges tanítványom….meg pár tehetségtelen. Lényegtelen, mindenkit igyekeztem jobbá tenni, aminek a drága, pénzes szülők megfizették az árát.”

És ezután jönne, hogy „Találkoztam egy sráccal is, és….” de nem az lenne a történet vége, hogy megcsalt, nem az hogy összevesztünk amikor felvetettem, hogy kéne egy macska, nem! Semmi átlagos nem lenne, csupán olyan, ami rá veszélyes lehet. Nem okozhatom én a vesztét. Hiszen....ez az egyetlen dolog, amit soha nem bocsátana meg….én pedig bűntudattal, a lelkiismeretem által verve élnék tovább….

De így? Így nem….! Így se jó. Sehogy se….

Halkan koncentrálom erőmet a kilincsre, óvatosan, gyengéden nyomom le, mintha félnék, hogy meghall. Mintha rettegnék attól, hogy megzavarom valamiben. Majd benyitok….a rendezetlenül lerakott cipők fogadnak az előtérben. Egy dübbenés…..majd mégegy. Egyre hangosabb.

„Kuss legyen már!” Hallom a kiáltást. David öblös, alkatához képest nagyon is mély hangja rezegteti alattam a talajt. Biztos új áldozat…. Egy újabb ártatlan ember, akin kiélheti a szadista vágyait…. Egy szerencsétlen, akin a párom fiatalabb, szintén beteg tanítványai „gyakorolhatnak” kínzást, végtagtörést, és hasonló pokoli dolgokat….

Ilyenkor nem zavarhatom. Nem mehetek be, csak ha ő engedélyt ad rá. Hiszen….valahol ő is fél, hogy kilépek ebből a kapcsolatból. Tudja, hogy ez lenne a legegészségesebb, pontosan ismeri a gondolataimat a „hobbija” iránt, már meghallgatta a kialakult véleményemet. De nem akar segítséget….saját bevallása szerint neki kell ez az álomvilág, és kész. Megveszne nélküle.

Bezárom az ajtót. A zaj alábbhagy, semmi motoszkálás. David hangfoszlányai. Csupán ennyi. Elfordítom a kulcsot a zárban, lerúgom hanyagul a tornacipőm, és beljebb sétálok. Táskámat a kanapé háttámlájának tetejére rakom, kicipzározom, kiveszem belőle az újságot, egy új kiskést amit szívem hóhérja kért, egy doboz cigarettát, ami szintén az övé, egy csomag barack ízesítésű rágót, egy pár új zoknit, és egy csomag hajgumit. Igen….azt hiszem, mindent beszereztem.

Majd az „új jövevény” ajtajának zárja nyílik….de nem az elrabolt sétál ki, hanem Ő….

- Szia.  – nyikkanok meg halkan, majd ismét összezárom a kézitáskám, felé nézek. Egy papírtörlővel megtörli koszos kezeit, majd a zsebébe tömködi. Bizonytalanul felém lépked. Amilyen erényes lehetett azzal, aki bent van megkötözve, előttem legalább annyira szerencsétlennek és aranyosnak tűnhetne, ha nem tudnám, hogy eddig mit csinált…. Nem köszön vissza, csupán elém lép, és lehajol, hogy forró, éhes csókot leheljen számra, és átölelhessen….úgy igazán, ahogy senki mást.

- Minden sikerült?  - kérdezi, majd felegyenesedik, és a kanapé felé cikázik a tekintete. Mindig odadobálom, amit hozok. – Áh, cigi. Remek. – mintha halványan elmosolyodna. Odalépked, felnyitja a Malborot, kivesz egy szálat, majd bal farzsebéből előkotorja a gyújtóját, és rágyújt.

Bólintok, majd leveszem a tavaszi dzsekimet. A szoba közepén kifújja a füstöt, majd rám néz.

- Megnézed? – majd fejével a szoba felé biccent, ahol valaki a szabadulást várja. Bizonytalanul bólintok. Legbelül nagyon rossz embernek kéne tartanom magam azért, mert látni akarom az arcukat. Hiszen én csak azért megyek oda. Nem számít hogy férfi, nő vagy gyerek, csupán azt próbálom megérteni, hogy mit éreznek. Igazán át akarom látni, hogy mi fordul meg pillanatról-pillanatra a fejükben, hogy vajon imádkoznak-e, vagy már eltemették magukat….

Elindulunk. David kinyitja előttem az ajtót, majd félreáll. Mosolyogva bólintok köszönetképp, hogy éreztessem vele: kedves, illedelmes gesztus volt. Sután beljebb lépkedek, majd megpillantom. Egy nő….olyan velem egykorú. Festett vörös, szája az egyik piros kockás konyharuhámmal lett bekötve, két keze és lába szoros bilincsben. Ahogy figyelem, összehúzódik. Fél, nyöszörög. A hangja élettelen, arcán két csík húzódik, ami árulkodó: sírt.

Közelebb lépkedek, majd közvetlen előtte leguggolok. Visszatekintek Davidre. Az ajtófélfához dől háttal, két kezét összefonja, figyel. Visszanézek áldozatára, aki – ahogy meresztem hatalmas zöld íriszére a tekintetem – elkezd remegni.

- Figyelj…. – szólalok meg lágyan, próbálok nyugtatásképp szolgálni. Bámul, nem is pislog. – Most….ha szeretnéd, leveszem a szádról azt a szart. De….ha elkezdesz kiabálni…. – majd David felé fordítom az egész felsőtestem. A lány üveges tekintettel bámulja a támadóját, és vadul elkezdet bólogatni. – Rendben. – majd vállai felett hátranyúlok, nehezen tudom csak kikötni a száját feszítő anyagot, de sikerül. A szája remeg, nyüszög, hangosan veszi a levegőt, zihál, majd a falnak csapja a hátát.

- Kik vagytok? – kérdezi halkan, szinte suttogva.

- Tőle ne félj, ő nem fog bántani. – céloz rám a párom, majd mögém lépdel, és leguggol mellé. – Ugye hogy nincs is nála szebb? – kérdezte mosolyogva. A lány óvatosan bólint. Nem gondolhatja így, de a félelem….a félelem most arra ösztönzi, hogy a lehető legszimpatikusabb legyen, hátha van reménye ezt ép bőrrel megúszni. Nekem ez nem imponál, de David minden egyes nap elmondja nekem, hogy én vagyok a mindene. Ő így szereti a közös életünket, ahogy én is….

- Mi a neved?

- A nevem Amy. – de mintha ebben se lenne biztos.

- Amy….most visszakötjük a szádat… - kezdtem bele keserűen, hatalmas bűntudattal. A szája a „ne” szócskát tátogja, fejét aprón rázogatja, a falhoz simul, mintha elkerülhetné…. – Kérlek, Amy….ne. Ne csináld. – suttogom, majd David felé sandítok. Azt hiszem, megértette: ha engedetlen, az jobban fog fájni. Meghunyászkodik, és hagyja, hogy az egyetlen férfi a szobában könyörtelenül húzza bőrén a rongyot, és visszakötözze. Felállok.

- Csinálsz ebédet? – kérdezi gyilkos szeretőm reménykedve.

- Mindig elfelejted, ha szombat van. – mosolyodtam el. – Órám lesz. – majd elgondolkodom. – Főzhetnél te is.

- Én? – nevet, s ragyog. – Nem nekem való.

- Pedig szerintem Amy is éhes. – majd rá néztem. David rosszallóan megcsóválta a fejét.

- Neki különlegességgel majd készül Samantha. Ő nem a te dolgod. Értetted? – kérdezi úgy, hogy kiráz a hideg, elkap a félelem, leizzadok, megszáradok, majd megint izzadok. Bosszús tekintetével végigmér, és én illően hallgatok, lehajtom a fejem, egyfajta hang nélküli bocsánatkérésként. – És kérlek….ne járkálj be! – ezt mindig elmondja. Minden egyes áldozatnál, és én mindig is hűségesen betartom a kérését, hiszen….. hiszen tiszteletben kell tartanom, másképp….másképp még én is idekerülhetek…..azt se értem, hogy még miért élek….miért hagy életben minden egyes nap?