1. Elveszett bizalom?....

A nap vége mindig nehéz. Két énekórát leadtam, és ismét otthon vagyok. Már rajtam van a női kosztüm, a hozzávaló nadrággal, alatta a királykék inggel, ami tökéletesen áll. Hajam lazán göndör fürtökben súrolja hátamat, kedvenc parfümömért nyúlok.

- Indulhatunk? - kérdezi olyan hirtelenséggel a szokásosnál is bosszúsabban David, hogy megrettenek, a kezem megremeg, lehunyom a szemeimet. Háttal állok neki, fújok az illatszerből, és immár felé nézek egész testemmel.

- Igen. - majd sóhajtok, és felé lépdelek. - Nem az én apám. - nyújtom a magasba védekezésképp kezeimet, előtte állva. Elneveti magát, majd lassan felemeli bal tenyerét, arcomra helyezi, óvatosan végigsimít vele a bőrömön. Kiráz a hideg.

- Sok rajtad az alapozó. - állapítja meg, majd elfordul, és a nappaliba sétál. Körbenéz, hajába túr. Abban a laza terpeszben úgy tűnik, mintha biztosan állna két talpával a földön....tudom, hogy közel sincs így. Ideges. Hangosan veszi a levegőt, majd hirtelen fejét lehajtja, járkál. A szekrényhez, majd a zárka ajtajához, a kanapéhoz, végül előttem áll meg. Száját nehezen nyitja szóra, először csak erőtlenül kifújja a levegőt. Félő idegesség terjed szét egész testében.

- Remélem hamar vége lesz. - szinte suttogok.

- Én is. - szögezi le. - Utál engem.....ez kölcsönös. - majd megpördül, kabátja felé sietne az előtérbe, de előbb még betekint Amyhez, akivel két fiatal foglalkozik. Greg és Samantha.

- Biztos hogy itt hagyhatlak titeket vele? - kérdezi olyan bizalmasan, hogy megborzongok. ár lépést közeledek alakja felé.

- Okoztunk már valaha is csalódást? - kérdezte az a csitri hang, ami bizony a szőke lányé.

- Remélem nem kérdezted komolyan.... - kéri ki magának Greg.

- Kölykök. - kuncog halkan David. - Aztán csak kedvesen. - teszi hozzá nyájasan. Hangos nyöszörgés.... Amy kétségbeesett, tehetetlen hangszálaiból is a tiszta könyörgés az, ami teljesen kivehető. Nem tudom, hogy szépen vagy csúnyán, de legbelül könyörög, és könyörögni is szeretne.....ha tudná, ha tehetné.

Majd a párom szépen rájuk csukja az ajtót.

- Mit fognak vele csinálni? - kérdezem halkan, megsimítva jobb csuklómat bal kézfejemmel.

- Mit tudom én. - von nevetve vállat, majd végre a kabátjáért ered az előtérbe. Készségesen követem. Akárhova követném ezt a szörnyeteget.

- Biztos vagy benne hogy itt lehet őket hagyni? - kérdem halkan, rá meredve, miközben lábamra erőszakolom a szürke magassarkúm.

- Megkérdőjelezed? - teszi elém a költői kérdést. Felegyenesedek, kezembe nyomja a kabátom.

- Nem, semmiképp. - vágom rá lemondóan. Fejem a földhöz szegezem, nem lázadok, nem! Nem szabad.... Néha úgy megmondanám, hogy nem beszélhet velem akárhogy. Én vagyok az egyedüli, akit még támasznak tekinthet. Én vagyok a szerelembe vetett hite.

És ő játszik ezzel is. Velem is el fogja játszani, amit már megannyi emberrel....szét fogja marni a kapcsolatunkat. Egyszer biztosan....mert ez nap-mint-nap megaláztatás számomra, amit igenis nehezen nyelek le. Ne beszéljen velem így senki!

De meg se szólalok, csupán követem. Követem, mint mindig. Követem, mert neki ez a szerelem, az élete szerves része. Az esetleges hatalma gyakorlása.... Olvastam már az őt érintő pszichés betegségekről könyveket. Személyiségzavarról, depresszióról, szorongásról, szenvedélybetegségekről. Persze ő erről nem tudhat, hiszen....ő jól van Saját belátása szerint teljesen egészséges. Hobbiként tekint az összes szörnyűségre.

Beülünk a kocsiba, majd elindulunk. Most idegességében a rádiót sem kapcsolja be.

Én annyira sajnálom.....annyira sajnálom, hogy ilyen az édesapja! Ismereteim szerint nagy szerepe lehetett abban, hogy a fiából ez lett. Persze ő ezt nem tudhatja, hiszen ők nem beszélnek.

- Azt sem értem minek hívott meg. - motyogja rosszallóan, az utat bámulva. Valahol megértem, hiszen már akkor is ugyanígy állt a kapcsolatuk. Felém sandít, majd sóhajt. - Méghogy nem tudom....hiszen veled még szimpatizál is.... - annyira semmilyen a hangja, hogy fejemet lehajtom, szürke műbőrcipőmet nézegetem. Nem válaszolok. Megfagy a levegő a torkomban az aggódásteljes láz ellenére is. - A te hibád. - vágja rá kicsit hangosabban, de már az utat pásztázva tekintetével. Látom, ahogy rácsap az indexre, és egy bal kanyart tesz meg. Öt perc és odaérünk.

- Szerintem benne is van annyi illendőség, hogy....

- Maradj csendben! - utasít a csendes gyilkos olyan éllel a hangjában, amivel akár az ereimet is felvághatnám. Régebben nagy volt a kísértés.... "Maradj csendben!" és én hallgatok, akár egy kisgyerek aki megszeppent, mert az apukája rászólt. Hátradőlök, szemem behunyom, fejemben Yiruma-River Flows in You -ja szól egy félsötét szobában.

Nincs ablak, nincs ajtó, csupán egy elhagyatott, kopott, poros zongora, aminek billentyűi fájdalmasan ütődnek le maguktól. Panaszosan, magányosan hangzik fülemben az egész, szétárad testemben és megbénít. Bal szememet kósza könnycsepp hagyja el, és nem azért, mert szomorú lennék....hanem mert tehetetlen. Tehetetlen a zene ellen, tehetetlen a szoba bezártsága ellen, tehetetlen az életem, szerelmem ellen....

- Te sírsz? - kérdezte David ledöbbenve, majd éreztem, hogy megállunk. - Demi.... - szólított meg halkan, majd keserves próbálkozások után kinyitottam a szemem. Még egy vízcsepp elszökik. Jobb neki így....

- Nem....

- Hát látom. - majd sóhajt, és kinyitja az autó ajtaját. Elkezdene kiszállni, de felém néz. - Minden rendben?

- Igen. - majd megtöröltem az arcom, és kiszálltam. Kivesszük az ajándékos szatyrot, és a csokor virágot. A csokor Davidé, mint mindig, enyém pedig a többi, hogy édesapjával ne kelljen szembeálljon. Az ajándékunk minőségi bort és két tábla nagy csokit tartalmaz. Tökéletesen elég. Mindketten nagylevegőt veszünk, lassan, kínozva a csípősebb hideg által kifújjuk, némileg megnyugodva rám néz, én óvatosan bólintok, majd bemegyünk a kapun. A lakás előtere lambériázott, már sok cipő ott sorakozott, és a miénk is csatasorba áll, majd bekopogunk, és belépek. Mögöttem David. Hangos, mosolygásteljes köszönés, majd megjelenik előttem a szülinapos.

- Boldog tizennyolcadik születésnapot kívánunk! - mosolygok a férfire, aki egyébként ötvenegyedik életévét tölti. - Roger, fogadják el ezt a kis csomagot. - majd a kezébe nyomom, és kapok két puszit.

- Köszönjük szépen, üljetek le. - rám még mosolyog, és a hatalmas, hosszú asztal felé mutat, ahol már nincs sok hely. Körülbelül harmincan lehetünk. Biccentek, majd hátranézek, ahol a párom már édesanyját öleli. Szorosan, hiszen erre gyermekkorában nem sok lehetősége volt. Hátrébb lépek, közben David felegyenesik, és helyet ad nekem is, hogy üdvözölhessem Angelt.

Szerencsére hamar leülhetünk, hiszen az utolsó vendégek is petoppannak, velük is foglalkozni ell ám! Angel annyira áradozott, hogy mennyire kirobbanó formában vagyok, hogy fogalmam sincs David és Roger mit kommunikálhattak le, de úgy érzem, nem fogom megkérdezni egyiküket sem. Ahogy helyet foglalok, eszembe jut az érzés, ami az út utolsó pár percében fogott el, és még azelőtt feleszmélek, mielőtt ismét megjelenne a zongora....

Igazából nem tudom, kivel tudnék beszélgetni, ezért az általános módszerhez folyamodok: David felé fordulok, és felhúzom a szemöldököm. Érti mire gondolok. Pontosan tudja, hogy a mi kapcsolatunk nem egészen elfogadott a társadalomba, ezért nem mutathatjuk, de nem is tudnánk. Itt nem szólhat le, és itt nem hallgathatok. Szóval székünk karfájának összeérési helyén összekulcsoljuk az ujjainkat, majd mindenfele elkezdünk beszélgetni, és érdeklődni, hogy kivel mi a helyzet. Rájöttem, hogy semmi érdekes. Helga néninek még mindig fáj a háta, Lorette az érettségiért gürizik, a barátjával ércelődik, hogy nem segít neki, és a továbbiak. Tényleg, semmi érdekes.

- És ti hogy vagytok? - teszi fel a kérdést David nővére, Katy.

- Jól. Semmi újság. - vágom rá megilletődötten. Mi lenne? David stúdiós, jövőhéten valószínűleg fizetésemelést kap, bár nem iabálnám el. Én pedig tanítok.

- Veletek sosem történik semmi. - elszontyolodik, szája lekonyul, úgy tesz, mint aki szomorú.

- Nem....semmi az ég világon. - nevetem el magam.

- El kéne már menni egy jó lakodalomba. - vágja rá Angel. Felé kapom a fejem, majd mosolyogva visszanézek Davidre, aki szintén elmosolyodik, bár csak maga elé bámulva.

- Ráérünk. - megpaskolom kedvesem vállát, aki egyetértően bólint.

- Akkor legalább egy unoka. - próbálkozik. Allítólag annyira össze volt törve, amikor David is elköltözött otthonról, hogy kész depresszióba esett. Nem csodálom, hogy szeretne valakit, akit babusgathat.

- Tartózkodom tőle. - majd felemelem az üdítőmet, és belekortyolok. Én szépen fejeztem ki magam, viszont Katy inkább kiosztó, mintsem megértő. Kicsit durván közölte, hogy majd ha ő akarja, és ebbe senkinek sincs beleszólása. Anyuka hamar fel is adja...

Visszatérünk ismét az értelmetlen locsogáshoz a híradóról, majd szerencsére a tévében egy női kézilabdameccset adnak, aminek a társaság nagyon örül, mert eléggé sportőrültek. Mindenki szurkolás hevében van, David is a képernyőt pásztázza, szeme a labdával cikázik, ő csendesen tombol. Lent, a lelke mélyén, ahol a többi feszültségét tartja.

Már húsz perce megy ez a baromság. Nem bírom a kézit, annyira összevissza. Csak annyi, hogy egymást földhözvágják, és ugrálnak, meg dobnak gólokat, és ezt csinálják nem tudom mennyi időn keresztül. Fokozatosan átterelődik a telefonomra figyelmem, de ezt senki sem érzékeli a közvetlen környezetemben, hiszen mindenki őrjöng, szurkol, örül, vagy én már nem is tudom.

Mikor legközelebb feltekintek, érdekes megfigyelést teszek: eltűnt mellőlem báránykám. Sóhajtok, majd felállok. Automatikusan megindulok az udvar felé. Halkan lépek ki az előtérbe, és egy párbeszéd csapja meg az udvarról a fülem.

- Én csak....tudni szeretném, hogy tényleg minden rendben van-e. Mármint veled.... - magyarázkodni hallom Rogert.

- Igen, teljesen. - válaszol fia feszülten. Nem bírja, ha faggatják.

- Nem úgy tűnik. Minden egyes alkalommal, mikor látlak....egyre rosszabbul nézel ki. Mint aki csak cigarettán és vizen él, vagy nem is tudom. Beesett az arcod, fizikálisan kicsit szét vagy esve, meg úgy agyban sem érezlek itt.

- Hmm....látom elkezdett érdekelni, hogy a fiad él-e még egyáltalán. Őszinte gratulációm. Egészen kölyökkorom óta nem érdekelt, hogy mi van velem. Csak pókerre és italra legyen pénz. - a nyelve csak úgy csattog, fortyog, feltörnek a gyermekkori emlékei, és nem bírja visszatartani: már nem tud tisztelettel lenni az apja iránt.

- Én is elkövettem néhány hibát, de....

- De? - és vár. Velem együtt. Kicsit közelebb lépek az ajtóhoz. - Mi változott? Ja, hogy leszoktál. Oké, mit kezdjek vele? Ez se rossz, de teljesen mindegy, mert már anyát is kicsináltad a családunkkal és magaddal együtt. Nem érdekel, le se szarom hogy mi van veled. - annyira kimért lett. Egyben gúnyos, és valami dac is felszakadt benne.

- Kicsit több tiszteletet!

- Tiszteletet? Neked?! - majd hisztérikusan felnevetett. - Hagyjuk már, eljönni is hülye voltam. - majd semmi. Nem hallok semmit.

Pár másodperc múlva hirtelen kinyílik az ajtó, és valaki egyenesen rám csukja. Megszeppenek. David rám meredt.

- Én.....

- Te mindvégig itt voltál és hallgatóztál. - csendben voltam, lehajtottam a fejem. Ha tagadom, az előbbi nézésemből már úgyis rájött. Szóval csak rosszabbá tudnám tenni a helyzetet. - Megyünk.

- David.

- Most! - utasított kicsit hangosabban, majd hatalmas levegőt vett, és lassan kifújta. Leakasztom a kabátomat a fogasról, és felveszem.

- El kéne köszönni.... - mondtam alig hallhatóan.

- Az hiányzik még! - csattant fel.

- Én szeretnék.... - erősködök. Próbálok hatást gyakorolni a makacs fejére, de nem tudom befejezni a mondatot, mert elkapja a bal csukóm, és megránt.

- Veled meg még lesz mit megbeszélnem. - majd lassan elengedett, és haragból kirántotta az ajtót. Roger ott áll még mindig, hallhatta az előbbieket. Tehetetlenül nézte, ahogy David elzúg mellette, mint a megáradt folyó, én pedig intek neki, és rohanok utána. Beülünk a kocsiba, és rátapos a gázra. Nem merek hátradőlni, de időm se lenne rá. - Nem is értem hogy gondoltad.....várj. Meg se szólalj, kitalálom. Kíváncsi voltál.... Gondolom nem az első eset. Biztos eddig is ezt csináltad! - de nem szólt ezek után semmit, míg a házba nem értünk. Két tanonca már sehol. Leveszem kosztümfelsőm, ingemet kihúzom a nadrágból, meglengetem magamon, hogy átjárjon a levegő. David agyal. Valamin agyal. Lassan felém fordul, és olyan kiismerhetetlen tekintettel pásztáz, hogy egyszerűen nem tudom mire gondol. Persze azt igen, hogy mire gondolhat.

- Szeretném megmagyarázni.

- Nincs mit megmagyaráznod. Maradtál volna csendben! El sem hiszem! Pont te?! - majd kiabálni kezd. Valamit üvölt. A bizalomról és arról, hogy én őt mennyire átvertem, mekkorát csalódott, hogy milyen nővel él együtt. Dehát számítottam erre. A bizalom szó számára nem létezett, míg meg nem jelentem. És most ismét megingott. Neki ez egy sérthető, nagyon gyenge pontja.

- ............... Ne nézz úgy!! - majd közeledik. És ahogy ő egyre gyorsabban, öklét maga mellé szorítva megindul felém, én automatikusan hátrálok. Egyre gyorsabban. Félelem ül ki az arcomra, szinte rohanok a nagy semmibe, majd hirtelen a hátam falnak csapódik. Felbőszült élettársam pedig még mindig közeledik, arcán számomra még ismeretlen harag, majd elém ér, bal kezével vállamat a falhoz szorítja, sikítok, ökle magasba emelkedik, majd üt.......

Írói megjegyzés:

Sziasztok!

Remélem tetszett a rész!

Kommenteljetek, hagyjatok nyomot magatok után! jelezzétek, ha szerintetek megéri folytatni!

Egyébként Top 3 blogommal bővült a kinézet! :) Ezt a három blogot két nagyon tehetséges bloggerina vezeti! Vörös vagyok, de mintha szőke lennék című Csábításból Jeles fanfictiont Dorina, az IMPOSSIBLE már kevésbé - de még mindig - CsJ ff-et és a Nindrya című fantasy-t pedig Viv vezeti. Nem árulok el róluk semmit, nézzétek meg mindenképp!

Igyekszek a következő résszel!

ne feledjétek, nyomot hagyni ér!