10. Mi lesz most?

Írói megjegyzés:

Sziasztok! Most a rész elejére rakom, mert a végére talán - ha sikerül - sokkolhatlak benneteket. Ezt nem akarom ilyesmivel elrontani.

Remélem tetszeni fog a rész! Hagyjatok nyomot magatok után! Ha tetszik amit csinálok, kövessetek, hagyjatok kommentet! Építő kritikát szívesen fogadok!

Nem is zavarok tovább.....jó olvasást!

- Hazudik. - tátogom magam elé. - Hazudik. - hallom a hangom. Határozott; biztos az igazában. Ez egy vicc. Az az ember, akiről ő beszél, nem is létezik.

- Kicsim, kérlek....

- MAGA NE KICSIMEZZEN NEKEM!! - rivall rá a hang, mely lelkem legmélyéről tör fel. A hang? Én. Az az elveszett kisgyerek üvölt most rá, akit tizenhét éve elhagyott.

- Demetria, kérlek ne csináld ezt! – néz rám reménytelenül. Jobban megnézem idősödő tekintetét: csokoládé írisze csillog. Tovább kalandozom ráncoktól rögös bőrén. Bal füle mellett jellegzetes anyajegy található. Akárcsak az enyém. Végigsimítom arcomon az említett pontot. Ismét szemeit bámulom. Csak pislog, és nem szólal meg. Talán csak időt hagy, hogy gondolkodjak.

- Patrick Lovato. – ejtem ki olyan óvatossággal a kritikus nevet, hogy az illető talán meg se hallja. Talán csak a szám mozog, nem is tudom. Talán…. – Mit keresel te itt? – kérdem keserűen nyelve, majd egész fejemet a föld felé hajtom, mint aki gyászol. Nem akarom tovább nézni azt a megfáradt, mélabús, barna szempárt.

- Látni akartalak. Felnőttél… - visszakapom a tekintetem. Végigfut szeme rajtam, hitetlenkedve bámuljuk egymást. Szarkasztikusan felnevetek.

- Micsoda megállapítás! – kiáltom szinte önfeledten, két kezemmel függőlegesen csapkodva. Olyan keservesen tekint rám, hogy ismét elkomorodom. – Tizenhét év, Patrick….tizenhét. Felfogtad? -  majd nagyot nyelek. - Eltelt az idő nélküled is. És a fájdalmas idők rajtad is fogtak…csak nézz végig magadon.

Bólint. Lassan, mintha attól félne, hogy a következő pillanatban a feje leesik a helyéről.

- Nem ismered a történetet és a körülményeket. Ma még a városban vagyok…és szeretném, ha ismernéd az én verziómat is.

- Felesleges, anya elmondta, hogy kimúlt a láng. Ennyi. – hadartam lemondóan. Fogaimon át préselem a levegőt.

- Közel sem ennyi! – csattan, mint amikor a tenger hirtelen mindent elsöprő hullámot vet egy sziklaszirtnek. – Ez nem igaz. – csillapodik, majd megköszörüli torkát.

- Nem? – kérdezem egész halkan. Megrázza a fejét. – Akkor?

- Most nincs időm elmagyarázni.

- Akkor miért jöttél ide?

- Meg kellett róla bizonyosodnom, hogy itt vagy. Látnom kellett! – majd egészen elszomorodik. – Muszáj volt megbizonyosodnom róla, hogy itt vagy. – ismét szórakoznak vele hangszálai. – És délután…délután lenne időm mindenre.

- Délután…. – itthon van David. De ezt nem merem kimondani. Földbe döngölné, vagy tudom is én… - Délután nem jó. – vágom rá zavartan.

- Mégis miért? Csak most az egyszer szakíts rám időt! – erősködik.

- De ígérd meg, hogy semmi meggondolatlant nem mondasz a páromnak.

- Mert? Mi van vele. Ember mint te vagy én… - majd felnevet. Nem mulatságos. Aggódok érte. – Demetria…minden rendben? – fejemet lehajtom, ajkamba harapok.

- Csak….ígérd meg. – suttogom erőtlenül.

- Nézz fel!

- Menj el!

Majd éreztem, ahogy ujjak ragadják meg az állam, és önkénytelenül magasba emelkedik a fejem. Egyenesen a barna szempárba. Erősen mélyednek ujjbegyei az arcomba, hüvelykujja súrolja alsó ajkamat.

- Az ott….az ott mi? – majd egyenesen a lefestett monoklimhoz nyúl, én pedig felszisszenek. – Az ott….seb? Itt meg mi a franc folyik? – szeme kikerekedik, keze megremeg, elenged. Kétségbeesetten rázom a fejem, ismételten nem pisloghatok. Az könnyeket csalna elő.

- Kérlek. Menj. El. – igyekszek érzékeltetni, hogy a szavaimnak nagyobb súlya van mint a félelmének.

- Ver?? – bámul kiábrándulva.

- Nem tőle kaptam. – szó szót követ. Igazat mondok.

- Ne hazudj… - hitetlenkedik. – Ezt nem gondoltam volna.

- Ő sosem bántana. Ma hajnalban kaptam egy másnapos fiataltól. – az időpont legalább valós. Sóhajtok. – Meg tudom védeni magam, boldog élettársi kapcsolatban élek egy csodálatos emberrel, csak annyit kérek, hogy ne köss bele, mert azt nem szereti. – mondom olyan hangsúllyal, mintha éppen mesélnék.

- Ahogy….gondolod. – néz lemondóan. – Nekem mennem kéne.

- Akkor menj. – bólint, majd fordul. – Hé, várj! – nézek utána, halkan szólok, de megfordul. – Jó látni, hogy megvagy. Négyre legyél itt!– majd halványan elmosolyodok, és olyan keserű boldogság érzete tör fel bennem, amit nem tudok hova rakni. Öröm, de mégse. Leginkább úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, akinek lekevert egy fülest az apukája, és a vigasztalás után van. Megnyugodott, de vöröslik az ütés helye az orcáján.

Lágyan elmosolyodik, majd bizonytalanul ismét felém fordul. Akkor sem kapsz ölelést. Bámul....majd feladja. Ismét elindul - most már nem tartom vissza.

Egy fekete Audi-ig sétál, beleül, majd a gázra tapos, és hirtelen sebességgel elhajt. Megrökönyödve állok. Ő az apám, és itt volt. Hús-vér ember, akivel beszéltem. Él...és talán jól van.

Nem ismerem az egész történetet? Mégis mit ne ismernék? Talán…anya hazudott? Nem. Kizárt. Anya nem hazudhatott. Ő olyat nem tenne!

Vagy mégis? Talán csak ámított, és megóvott a valóságtól? Vagy talán ő a  hibás?

Mi történik?

****

Az egész napomat ez telítette be. Általában el tudok vonatkoztatni attól, ami az óráim előtt és után történik. De ez most feltűnően nehéz volt. Szolmizálás közben is csak agyaltam, és kicsúszott a hangom, vagy rossz dallamot játszottam a zongorán, egyszerűen képtelen voltam teljes mértékben a dolgomra összpontosítani, ami miatt bűntudattal értem haza. Még öt perc.Teát és kávét főzök, mert nem tudom hogy mit szeret.

Elpakolok a nappaliban, kottát írok, majd kopogást hallok, és valaki belép.

- Itthon vagy? – hallom a várt férfi kiáltását.

- Igen! – jelzek. – Ülj le a nappaliban! – hallom lépteit, majd ahogy leül. Kissé megnyikordul a bútor. – Kávé vagy tea?

- Kávé!

-Szia... – sétáltam ki egy csésze kávéval és egy bögre gőzölgő citromos teával. Biccent, odanyújtom az adrenalinlöketet, és vele szembe leülök. Kortyolok. – Beszélni akartál….a válásról.

- Szép lakás.

- Ne tereld a szót, kérlek!

- Hol van az említett élettársad?

- Tíz perc múlva ő is itt lesz, ne aggódj. – majd félre pillantok. – Na, mi lesz? – türelmetlenkedek. Szinte pattogok a széken.

- Anyád….ő…. – olyan nehezen formázza a szavakat. Lélegzetei szaporák, mellkasa emelkedik, majd visszazuhan. – Kérlek, ne akadj ki. – tétovázik.

- Mondd már! – kiáltok fel előre hajolva a fotelből.

- Ki van itt??? – halljuk az üvöltést.

- Előbb jött. Csak szerényen! – nézek még egyszer Patrickre, majd szerelmem elé rohanok.

- Demi. Ki a francot engedtél be? – sziszei idegesen. Nagyot sóhajtok.

- David….ő….Patrick Lovato.

- Hogy kicsoda? – szemei elkerekednek, amitől egy pillanatra kihagy a szívem.

- Az apám, David. – bámulom kétségbeesetten a sötét szempárt.

- Teljesen megőrültél…. – torkol le, majd erőteljesen a falnak lök, és betoppant a nappaliba. - Szóval….Patrick Lovato? – hallom szarkasztikus hangját.

- Igen. – hallom az értetlen hangot. – Mi volt az előbbi?

- Semmi lényeges, a lánya megbotlott. – olyan meglepő nyugodtságot érzek a hangjában. Mintha tényleg csak az én hibám lenne. Hallom, ahogy bemutatkoznak. Mindkettejük hangja közömbös. Összeszedem magam, és visszalépdelek közéjük.

- És….igazából….hogy került ide? – kérdezi David enyhén érezhető, csípős gúnnyal a hanglejtésében.

- Elegendő kutakodással, és azzal, hogy a munka erre hozott. – hangzik a válasz ridegen, monotonon.

- Kérlek, folytasd amit elkezdtél! – lépek közelebb Patrickhez….Patrick. Az apám. Hogy hívjam? Nem tekintem annak, mert nem tette meg azt, amit egy apának meg kell, de a vér nem válik vízzé.

- Biztos?

- Jaj, ne zavarjon, hogy David itt van, úgyis meg fogja tudni. Kiszedné belőlem….

- Szóval. Eléggé sokat dolgoztam. És nem láthattam mindent. Nem voltam veled elég időt. Édesanyáddal sem….semmilyen tekintetben. Inkább átaludtam az éjszakát, minthogy vágyait elégítsem ki. Erre a célra talált mást.

Sűrűn pislogok, miközben a páromat figyelem. Az ajtófélfához sétál, nekidől. Száján megránduló ráncot fedezek fel: mindjárt elröhögi magát. Keserűen pillantok felé. Ez elszomorító, nem vicces.

- És ezt tudod is bizonyítani, vagy csak üres szavakkal dobálózol? – hangom megcsuklik, valami fájdalom önt el. Ilyen nincs, ez biztos nem lehet igaz…

- Mert anyád tudná bizonyítani, hogy nem így volt? – bámul reményvesztetten. Van valami fájdalmas csillogás a szemében: szégyelli.

- Nem hazudsz…. – majd a szám elé kapok, nehogy felzokogjak. Nem nem nem. Ezek a szemek nem hazudnak. Pedig bár úgy lenne. Most nem kéne akkor elvesznie a gyermekkoromnak. De hát….mivel az egész egy hatalmas hazugság volt, ezért süllyesztőbe vele. Könnyek formájában szabadulok meg tőlük. Tenyerembe gyűjtöm zokogásom kínzó, elfojtott hangjait, és még a kacaj sem tud félbeszakítani, ami a bejárati ajtó felől jön: David nem bírta. De mi ezen ilyen kurva vicces???

- Gondolom örülnél ha életed szerelme ugyanezt megtenné, te szerencsétlen!! – Patrick üvölt, mire a nevetés alábbhagy. Nincs válasz.

- Nem…. – hallom a halk megilletődést.

- Akkor….mit tennél? – lépked apa közelebb, mintha egy kihallgatás lenne.

- Hadd ne fejtsem ki. – vágja rá David azonnal. – Kínos a téma.

- Akkor ne röhögj. Demi, hagyd abba.

- Csak….olyan poénos belegondolni. Mikor kölyök voltam, a nagybácsim is ugyanígy járt. Elhozott otthonról, beléptünk a lakásba, és…. – majd hangosan rázkódott.

- Nem vicces! – szólalok meg még mindig sírással ötvözve.

- Igazad van! – néz felém az apám, és elém lép. Még mielőtt bármit is tehetne, belé kapaszkodom. Szorosan átölelem magas alakját, markolom ingjét, olyannyira, hogy ujjbegyeim egészen elfehérednek.

- Mindettől függetlenül ez nem jogosította fel arra, hogy elhagyja a kislányát. – töri meg a kínzó csendet zord hangjával a párom….

- Előbb adta be a válópert. Teljesen mindegy lett volna, úgysem kaptam volna meg! – válaszol egész nyugodtan.

- Meg sem próbálta! – kiált fel David dühösen. A szívén viseli a dolgot. – Fogta magát, és elmenekült….lelépett! Hagyta a lányát és az egész addigi életét egy ribanc miatt!

- Mégis mit tehettem volna??

Közelednek, csápolnak a kezükkel, és beleüvöltenek egymás mondanivalójába. A téma a gyereknevelés.

„Ne legyen már idióta…….

Ilyet nem lehet………..

Teljesen mindegy……..

Ő lenne a legfontosabb………..

Az életem………..”

És csak kapkodom a fejem. Érzem a magamban felerősödő ösztönt, érzem, ahogy az egész testem megfeszül, erő költözik belém, valami robbanni akar. És fog is.

- KUSS LEGYEN! – jön ki nyíltan belőlem, mire csend támad. – Ezt be lehet fejezni. Így jártunk! – érzem, ahogy bőrömre száradt könnyeim akadályoznak a gesztikulálásban. – Ez van! – majd nagy levegőt veszek, és csendesen kifújom. Csak aztán folytatom. – Csüccs. – majd a kanapé felé mutatok. – Hozok még egy kávét….rendben? – nézek feléjük bosszúsan. Egyikük sem bólint, csak leülnek, mint a duzzogó kisgyerekek.  

Elkészül a nedű, és kiviszem.

- Tudunk kulturált emberek módjára viselkedni?

- Persze. – vágja rá édesapám. David csak gondolkodik.

- Tudja… - szólal meg lassan – már párszor elképzeltem, ahogy itt lincselem meg. Nem volt világos az alakja, meg az arca sem, csak a magában forgó kést láttam, és az ilyen beteg elképzeléseim miatt sosem, egy percre sem éreztem SOHA megbánást.

- Elgondolkodtató. – majd látom, ahogy felé sandít. – Ma reggeli látogatásomkor felfedeztem a lányom szeme alatt egy….monoklit.

- Ja, hajnalban kapta. – majd felhajtja a kávéját.

- És….ezt hagyod?

- Nem így nézne most ki a lánya ha hagytam volna. – majd haragosan felém tekint, fejét megcsóválja.

- Mégis miért?

- Már mondtam. Másnapos, feldúlt tini nyoma. Meggyógyul, nem lesz bajom.

- Mi ez a szag? – kérdi apám körülnézve.

- Szag? – néz rám David értetlenül.

- Igen….mint a rothadt hús.

- Tessék? – értetlenkedek.

- Egész biztos vagyok benne….onnan. – majd a háló felé mutat.

- Nem hinném. – majd besétálok. – Ez érdekes…. – gondolkodok el. Valami van.

- Mégis mi? Nem érzek semmit! – erősködik David. Bemegyek. Telítve van a hely. Émelyítő, fullasztó szag. Elkezdem nyitogatni a szekrényeket. Sehol semmi.

Ez az utolsó. Az a szekrény, ahol a fehér ruháimat tartom….lassan kinyitom.

- EGY KIBASZOTT ROTHADÓ KOPONYA!!!! – üvöltök torkom szakadtából.

- MI VAN?

- ÚRISTEN! SEGÍTSÉG!!!

Sikoltozok. Ez meg mi a fene?? Becsapom a szekrény ajtaját, levegőért kapkodnék, de nem megy. Hátraesek, fenekemen landolok, valami megváltásért üvöltök.

- Demi, nincs semmi baj.

- David, mi ez? – lihegek. – Ugye nem? Ugye nem….te?

- Nem.

- Mi folyik itt? – apa minket bámul.

- Akkor ki tehette ezt? – kapkodom a fejem.

- Hol van?

- Az alsó szekrényben. – figyelem Davidet, ahogy lassan kinyitja. – Jé, tényleg. – pislog.

- Mi a franc ez a reakció?? – kiált Patrick. – Mi van itt? Ki vele!!

- David. Mi ez? – kérdem erőtlenül.

- Fogalmam sincs. Talán üzenet….

- Üzenet? Ki üzen koponyákkal? – az idősödő férfi teljes sokkban ül le az ágyra. Kiszáll a testemből minden erő, eldőlök teljes testemmel a földön. – A rendőrség….hívjuk a rendőrséget! – majd még mielőtt felállhatna, David elé lép, útját állja.

- Nem lesz itt semmilyen rendőrség.

- Demi! Csinálj már valamit!! – könyörög.

- Nem, apa. Ha David azt mondja hogy nem, akkor kussolunk. – préselem ki magamból a szavakat. Nem akarok most semmire sem gondolni.

- Akárki is ez a rohadék, élve nyúzom meg. Nem adom meg neki azt a kegyet, hogy….zsaruknak adom. De nem ám….az én házamba nem törhet be! Nem hozhat be egy kibaszott rothadozó koponyát!! – szuszogja elborult elmével.

Kibaszott. Rothadozó. Koponya.