11. Nem tud megóvni?

Írói megjegyzés:

Sziasztok! Elkészült a blog életének LEGHOSSZABB része, a maga 2 223 szavával. Remélem, tetszeni fog.

Segítsétek a történetet azzal, hogy véleményeteket leírjátok kommentben! Ha tetszik az Afraid of...., iratkozzatok fel jobb oldalt, és adjátok át a linket olyan ismerőseiteknek, akiknek tetszhet a sztori! Köszönöm!

Jó olvasást!

A homokórában percek peregnek le, míg egymást bámuljuk. Felültem már rég, és kisírt szemeimet míg az ideg égeti, egészen eltávolodok lelkiekben a valóságtól. Fejemben lágy dallam szól. Ismeretlen számomra. Nem tudom felidézni. Nem ismerem a hangjait. Semmit sem tudok róla. Csak annyi biztos, hogy lelki szemeim előtt lebegő kellemes téli szobának megnyugtató érzést kölcsönöz. Ropog a kandallóban a tűz. Széles krémszínű kanapé, kicsi, faragott faasztal a meleget adó lángokkal szemben, a falaknál polcok, melyeken dísztárgyak csücsülnek, és az egyik sarokban egy kiskutya mászik épp a lila puffon. Szememet behunyom, beszívom a helyiség friss rózsaillatát, egészen elveszek a dallamban. De sosem találom azt az átkozott zongorát. De ez most nem foglalkoztat. Nem érdekel, hisz most a zene nem fordítja fel a gyomrom. Csak hallom a hangokat, amik úgy jönnek egymás után, mint kellemes eső hideg cseppjei. Minden ingerébe beleborzongok.

Gyönyörű pillanatok. De valami kizökkent….rothad….valami rothad.

- Az a kurva koponya… - morgom, majd kinyitom a szemem. Utálom a valóságot. Meghülyít a helyzet, megőrülök.

- Tünés. – mondja maga elé David. Majd felnéz, egyenesen édesapámra, aki a szoba közepén áll, teljes sokkban figyeli a szekrényt, ami immár nyitva van: egy ronggyal az egykori  testrészt vizsgálja. – Tűnjön el! – mordul, majd kezét elemeli a hústól és csonttól, rongyát földhöz vágja, majd teljes erejéből felegyenesedik. – Most!

- Ezt nem mondod komolyan…. – hitetlenkedik Patrick kezeivel tehetetlenül mutogatva.

A párom egész közel lép. A két férfi egymagas.

- Úgy nézek ki mint aki komolytalan? – szemeit összehúzza, szinte már hunyorog. – Ide figyeljen. – majd nagyot sóhajt, kezeit csípőre rakja. – Maga nem járt itt. Nem látott semmit. Mi sosem találkoztunk. – a nyelve csattog, hangja nyomatékos, mondanivalója lényegre törő. – Érti? – majd jelentőségteljesen figyel. Apa csak pislog. Nem érti… - Hatalmas hiba tőlem, hogy maga még itt van. Meg kéne ölnöm! -  kiált fel magából kikelve. – Már halottnak kéne lennie, hogy ezt látta!!

- David! – szólítom meg erélyesen, mire sóhajt, és igyekszik kiegyensúlyozottabb hangon beszélni.

- Menjen. El. – majd vár. – Most. Még nem késő… - biztatja.

- Ilyen körülmények közt hagyjam a lányomat?

- A lánya felnőtt. Mehet, vagy maradhat. Az ő döntése. – majd mindketten felém fordítják fejüket. Patrick két barna szemével könyörög, David pedig azt parancsolja, hogy maradjak. Gondolkodok. Elmehetnék apával….rendbe tehetném a gyermekkorom. Boldog lehetnék máshol, mással. De én mással nem akarok boldog lenni. Nekem ez az őrült kell.

- Sajnálom, Patrick. – préselem ki magamból, majd érzem, hogy megfájdul a fejem. Az agyam büntet, mert már megint nem rá hallgattam, hanem a szívemre.

- Meg vagy bolondulva? Figyeljetek….fogalmam sincs, hogy itt mi folyik, de nem hagyhatom…

- Ne avatkozz bele! – szólalok meg, még mielőtt David tenné, kicsit durvábban. – Nem kell. Eddig is megvoltunk, ezután is megleszünk. – majd felállok. Talpam alatt érzem a talajt. – Kikísérlek.

- Őrültek… - még egyszer a vele szembe álló fiatalra nézett, majd hitetlenkedve megrázta a fejét. – Idióták. – majd sarkon fordul. Sóhajtva követem a kijárat felé. Míg húzza a cipőjét, én nyitom az ajtót. – Jó volt látni, de….hatalmasat csalódtam. – majd sóhajt. – Remélem, tudod mit csinálsz.

- Igen, tudom. – nem, dehogy tudom! Úgy nézek ki?! Láthatná a helyzetet! Látom rajta, hogy elfehéredik. – Valamiben mindenképp hasonlítunk… - jegyzem meg.

- Mi az?

- Sokkal könnyebben el tudunk vonatkoztatni a problémától, mint mások….tudunk vele élni. Ígérd meg, hogy az előbbiekkel is együtt tudsz majd élni! – bámulom. Nehezen bólint. A zsebébe nyúl, és a kezembe ad egy kártyát.

- Majd hívj fel, hogy élsz-e még…. – majd fájdalmasan sóhajt. – Vigyázz magadra!

- Olyan keveset tudtunk beszélni….még csak azt sem tudom, hogy mi a munkád.

- Riporter vagyok, Drágám. – mondja lágyan. Szája szélén aprócska mosolyt vélek felfedezni.

- Remek. A riporter lánya énektanár lett….

- Kiskorodban is szép hangod volt, csak selypítettél. – rorgatja a szemét, nosztalgiázik. – Sok sikert….remélem, máskor majd többet tudunk beszélgetni.

- Mikor lesz a máskor? – kapok az alkalmon. A szívem kissé máshogy dobban, alig ismert szeretet fajtáját érzem. Azt, amikor hercegnő lehetek, és az én apukám szívem királya….hát ilyen érzés?

- Fogalmam sincs. – vakarja meg a fejét.

- Nekem be kell mennem….

- Tudom. Ugye tényleg nem ver? – suttogja. Nem hinném hogy fél, csak ez olyan kérdés, amit nem minden nap tesz fel az apa a lányának. Megrázom a fejem, mire bólint. – Rendben. Viszlát, Demetria!

- Szia….apa. – ejtem ki óvatosan, mire bólogat. Majd lassan elfordul, és elsétál. Bámulok utána, egy pillanatra megszakad a szívem, majd becsukom az ajtót. Magam mögött hagyom ismét a gyermekkor örömét-bánatát és a problémával foglalkozok. Besétálok a szobába.

- Kizsigerelték és megnyúzták. – mondja David rám se nézve. – Ez….baró. – majd mintha elmosolyodna, de nem vagyok benne biztos. Nem látom az arcát. – Mindegy. – majd megköszörüli a torkát. Tényleg mosolygott…. – Ez valakire jellemző.

- Kire? – vágom rá a kérdést reflexszerűen.

- Bébi, nekem most el kell mennem. – majd feláll. – A megfogyatkozott vendégünkhöz hozzá ne nyúlj. Akár egy hetes is lehet.

- Nem is terveztem. – majd elfintorodom.

– Rácsukom az ajtót, mert tényleg bűzlik. –úgy tesz, ahogy mondta. Folytatja. – Ne menj sehova. Rád zárom az ajtót. Ha azt észlelnéd, hogy van itt valaki, abban a szent másodpercben üzenetet küldesz!

- Úgy lesz. – jelzem, hogy megértettem az elmondottakat.

- Félsz? – fordítja felém tekintetét. Egy kicsit tétovázok, majd bólintok. Felnevet, majd egyenesen elém lépked.

- Igen, félek. – kimondom.

- Nem kell. Fogd fel úgy, mint egy játék. Egy trükkös….bújócska. Igen, ahhoz tudnám hasonlítani. Ez egy szerencsétlen, aki a bőrrel a húst is tépte. Igaz kétbalkezes, akinek az a célja, hogy félj. De nem kell. Jó? – biztat. Bizonytalanul bólintok, és ahogy ismét átszáguldoznak agyamon a szavai, bekönnyesedik a szemem. Meg fognak nyúzni? – Demi, légy már férfi! – motyogja tettetett komolysággal, mire könnyeim folyamából felnevetek. – Bátor vagy. Megtalálom azt a rohadékot. – majd csókot nyom fejem búbjára, felkapja hátizsákját ami az éjjeliszekrénynek támaszkodott eddig, és hallom egyre távolodó, határozott lépteit.

Hallom kattani a zárat, és azzal a lendülettel roskadok ismét az ágyra. Hasamra fordulok, fejemet a puha takaróba temetem.  Meg leszek nyúzva. Vagy felakasztanak. Vagy megfojtanak. Esetleg megerőszakolnak, aztán élve eltemetnek, és beledöglök az éltető Földbe. Sosem fognak rám találni. El leszek ásva, vagy felgyújtanak, talán disznók elé dobnak, hogy a galád dögök minden bizonyítékot eltüntessenek. Egyenként törik majd el csontjaimat, miközben élvezettel hallgatják, ahogy segítségért

Igen….egy olyan emberét, aki ugyanazt műveli, mint amit az előbb eljátszottam magamban. Ugyanúgy nyúzott már élőt, akasztott fel fiatal férfiakat, fojtott meg nőket, talán volt akiket élve eltemetett, ásott már hullákat, gyújtott meg csontokat a kályhában, néha a hatalmas roppanások csontok törésére emlékeztettek…..egy ilyen embertől várom a menedéket. Olyan ember segítségét kérem, aki minden rémálmom leggonoszabb démonja. Egy gyilkos oltalmában reménykedek. Én tényleg idióta vagyok .Fekszek, majd ülök.

Az óra kattog. Ennék,de a dögszag felforgatja a gyomrom. Olvasnék, de az a koponya túl sok szenvedést áraszt magából. Főznék…de minek, ha nem eszek? Énekelnék, de az a húsos csont, ami nemrég ember volt, túl sok szenvedést üvölt magából és túllármázza a dalomat. Táncolnék, de fulladok. Aludnék, de azok a kivájt szemüregek a zárt ajtón keresztül is szüntelenül bámulnak. Léteznék, de nem tudok.

És csak telik az idő. Félelemben, rosszullétben, tehetetlenségben gördültek a percek. Rohan a másodperc mutatója, de most nem elég gyorsan.

És várok, mert mást nem tehetek. Egy jelre, ajtónyitódásra, friss levegőre, a téli szoba rabságára. Azt várom, hogy a szoba kiskutyája elém szaladjon, és farkát csóválva várjon simogatásra. Örökre kényeztetném. Addig etetném, amíg nem gurulna, játszanék vele, és türelmes lennék, ha nem hozná vissza a labdát. Nem lenne probléma, ha az éjszaka közepén akarna kimenni futni egy kört és elvégezné dolgát. Én felkelnék, rámosolyognék, kitárnám neki a házat, ő átbukdácsolna a küszöbön, és szaladna.

Igen. Arra várok, hogy valami boldog megnyugvást hozzon ebbe a zord, kiszámíthatatlan, fojtogató életbe. Vagy hogy ez megszűnjön….vagy hogy valaki annyit mondjon, hogy minden rendben lesz. Érzem, ahogy leperegnek a könnyek, combomon heverő tenyerembe hullnak. Szám remeg, szemem tikkel már. Felköhögök. Torkomhoz kapok, levegőért zihálnék, de az agyam arra késztet, hogy köhögjek. És nem tudom megállni. Levegő kéne. Fulladjak meg, akkor se nyitom ki az ablakot! Már mindent elárasztott a szag. Tisztán érzem. Kijutott….valahogy kijutott a szekrényből! Nem lehet odabent, ahhoz túl büdös van!! Nem. Biztos hogy nincs ott. Az nem lehet!

Erről meg kell bizonyosodnom. Leküzdöm az ingereket, majd leguggolok a félelmetes szekrény elé, és kitárom. Ugyanúgy bámult a vöröses-barnás, elszíneződött csont. Ott van.

- Bassza meg! – üvöltök fel végső elkeseredettségemben, maradék erőmmel bevágom az ajtót és hátraesek. Fenekemen vagyok. Összekuporodok, gátlástalanul felzokogok, két kezemmel térdemet átölelem, fejem lehajtom. Nem lesz semmi baj….nincsen semmi baj! Minden jó lesz. Rendben leszünk!

Egyre hihetetlenebbül hangzik, és egyre kevésbé hiszem el ezt már magamnak. Megvolt a lehetőségem elmenni. Nem mentem? Az már az én problémám! Maradtam! És nem azért mert David arra utasított. Én választhattam, és választottam. Ezt választottam! Pontosan….és meg kell mutatnom, hogy miért. Be kell bizonyítanom, hogy mi késztet erre! Nem másnak….kinek bizonyítanék? Magamnak kell. És ezt csak úgy tehetem, ha erős maradok. Ha minden nappal erősebb leszek. Nem hagyhatom el magam…

Abbahagyom. Erőt nyerek lelkem legmélyén sziporkázó reményemből, felállok.

- Két lábbal kell a földön maradnom. – mondom ki hangosan. Legbelül hiszek ebben a szerelemben, és hogy bármire képes lennék érte. Másképp máshol lennék. De itt vagyok, és ezért mindent meg kell tennem, hogy önmagam maradjak.

És nyílik az ajtó. Enyhe dulakodás jeleit hallom. Ahogy kisétálok, hogy szemtanúja legyek a történetnek, David tanítványát, Greget vonszolja megkötözve a parkettán.

- Ne segítsek? – nézek rá.

- Hagyd csak, elbírok vele. – majd a nappali közepén elereszti és erőteljesen hasfalon rúgja, amitől úgy dől el a fiatal, akár egy bokszzsák.

- David! Erre nem feltétlenül van szükség.

- Hagyj dolgozni! – vágja rá megvetően. Kioldja a fiú száját. – Mikor rejtetted el? – kérdi ridegen, akár egy kihallgatáson.

- Mit? Fogalmam sincs miről beszélsz. – nyöszörögte.

- Hmm…. Rossz válasz. – majd figyelem, ahogy kedvesem lába ismét meglendül, és megint Greg hasába mélyed. A fiú hangosan felnyög.

- Ha igazat mond? – szólok közbe. David idegesítően hangosan vesz vagy két levegőt, majd felém indul. Megragadja csuklómat, és a fürdőbe húz. Szorítása fáj, és erőszakoskodik, pedig még csak nem is ellenkezem. Becsukja az ajtót.

- Miért kéne hinni neki? Nem te mondtad, hogy egy megbízhatatlan kisfiú?

- De…attól még ilyet nem feltétlenül tenne.

- Szóval szerinted nem….ha ő egy megbízhatatlan kisfiú, akkor te egy nagyon-nagyon naiv kislány vagy. – majd cicceg a nyelvével. – Ne idegesíts fel, kérlek!

- De…. – kezdek bele ismét, viszont tekintete arról árulkodik, hogy jobb, ha most csendben maradok. Nem….nem megy. – Így akkor se lehet! Majd így mondana bármit is? És ha azt mondaná, hogy ő volt azzal meg lenne oldva? – ráncolom a szemöldököm, és felülök a mosógép tetejére. – Egy bizonyos szintű kínzáson túl még azt is bevallja, amit sosem tett, és nem is tenne! – korholok.

- Akkor mit tegyek? Mondjam azt, hogy én vagyok a jótékony tündérke, és ha elmondja az igazat akkor cukorkát kap? – ironizál. Egyenesen elém lép. Térdem alhasának nyomódik.

- Nem. De amíg tagad, addig nem hiszel neki. Hát látod! Azt mond, amit akar, akkor is meg fogod ölni! Miért bizonyíték nélkül pofázol?? – kiáltottam az utolsó kérdésem felindultságomban.

- Miért nem tudod befogni?? – kiált vissza. – Ugyanígy nyúz ez a balfasz!! Ugyanaz a szerencsétlen bevágás az orrnál, ugyanabban a szögben kapta le a test homlokáról a bőrt, mint legutoljára, mikor láttam!! Hadd tudjam már!

- Semmit sem tudsz. – sziszegtem egész halkan. – Ujjal mutogatsz, de csak annyit érsz el vele, hogy időt vesztünk!

- Akkor derítsd ki egyedül!!

- Nem menne!! – üvöltöm vissza. Hirtelen hatalmasat remeg alattam a gépezet. Erőből belerúgott, és ahogy letekintettem, lába helyén horpadás keletkezett. – Jól megcsináltad… - motyogom. Hirtelen hátat fordít.

- Tűnj el a házból! – figyelmeztet halkan. Elkerekedik a szemem.

- Mégis hova?

- Ahova akarsz!! De ha nem akarod, hogy olyasmit tegyek amit megbánok, akkor összeszeded pár napra a holmidat, eltűnsz, és nem jelentkezel.

- De David….

- NEM ÉRDEKEL!! – vágott szavamba torkaszakadtából rivallva. – Tünés! – majd kinyitja az ajtót.

- El is megyek…. – viharzok felindultan az ajtó felé, de mielőtt kilépnék, kezét elém rakja, és erőből nekiüközök.  Rémisztően közel hajolt, majd a kiabálástól rekedtes hangon beszélt a fülembe.

- Abba a házba mész, ahol oktatsz. Mindig ott leszel. Ha bármi kell, nekem szólsz, én! viszem. – artikulál, érthetően ejti a szavakat. – Ha megtudom, hogy kiléptél az ajtaján, annak nem lesz jó vége. Megbeszéltük? – majd vár. A hallgatásomat beleegyezésnek veszi. – És nem ütöd bele semmibe sem az orrod. Megülsz a seggeden. Majd én intézkedek. Amíg nem szólok, hogy kellesz, addig esetleg boltba járok neked. Az ottlétedről senki;  ismétlem: senki nem tudhat. Az életedről és a biztonságodról van szó. és még valami: nem csak attól védelek meg ezzel, aki ezt a kis cukiságot hagyta a szekrényedben; mindezzel magamtól is védelek….mert ilyenkor…. – majd sóhajt – hagyjuk. Minden utasításom világos volt? – dörmögi.

- Igen. – rebegem becsukott szemekkel. Elkeserít, kétségbe ejt, megijeszt, és egy nap majd biztosan megöl ezzel….

- Még valami: bármi gyanúsat észlelsz, nekem szólsz. Értetted?

- Értettem, David.

- Siess! Nem engedlek el egyedül az utcán. Én viszlek át. – majd karja teste mellé hull, és szaladok. Előkapok egy kisutazót, és elkezdek bele nadrágot, fehérneműt és felsőt dobálni. Temérdeket. Hallom, ahogy David a „boncolási eredményeket” közli Greggel. Akárhányszor tagad a kihallgatott, annyiszor találja el a faggató lábfejével különböző testrészeit. A terület érzékenysége a felkiáltás hangerejével mérhető….szegény fiú.

- Kész vagyok. – kiáltottam. Érzek egyfajta gombócot a torkomban. Egyedül leszek.

- Pillanat. – hallom vissza. Leülök csomagomra, és hallgatom a kínzást. Sírás, könyörgés, ordítás  nevetéssel és reccsenésekkel vegyül….majd valaki hátulról megragad. Erősen markolja a szám, két térdemnél „összecsomagol”, felemel, és az ablak felé visz. Pánikosan igyekszek üvölteni, küzdeni, harapni, majd David értetlen arckifejezéssel lép be az ajtón, és megindul támadóm felé…nem kapok levegőt….elzárta a légutaimat….úgy elmosódnak a dolgok….kéne egy kis oxigén. Csak…egy kevéske. Becsukom a szemem, és elmondok egy rövid imát…….