Hamarosan vége [off]

Sziasztok!
Ahogy látjátok, egyre ritkábban jönnek a részek, és igazából ennek oka is van.
Ugyanis két rész, és vége.
Én magamban már lezártam a történetet, és igyekszek nem összecsapottra csinálni.
És nagyon fj hogy ezt el kell engednem, és ezért erőt sem érzek magamban....

Miért nem folytatom? A válasz egyszerű: szeptember=gimnázium. Gimnázium=időhiány. Időhiány=valamit be kell áldozni...
Igen. Sajnos nem tudom folytatni a történetet és mellette eredményesen tanulni már.
Nagyon sajnálom hogy eddig halogattam hogy ezt így kimondjam, de most már muszáj.
Az utolsó rész várható időpontja augusztus 25. És még előtte, 10-e környékén jövök a 14. résszel...

De hogy ne csak a befejezésről beszéljünk, teszek egy ígéretet: pontosan 2016. június 15-én ismét belevágok egy nyári projektbe [és még az is lehet, hogy nem egyedül].
Hogy ehhez a történethez kapcsolódni fog-e vagy nem, azt még nem tudom: meg kell álmodni. :)
Szeretnék minél többet fejlődni, minél több dologgal megismerkedni, de mindeközben változnak az elképzeléseim. Erről majd még beszélünk... :)
Nem búcsúzkodnék, hiszen még előttünk áll két rész, amit becsülettel meg kell írnom, hogy méltó lezárást kapjon a történet.

Remélem azt is végigolvassátok! :)

Hamarosan jelentkezem a 14. résszel!

Veca.~

13. Őszintén.

Írói megjegyzés:

Sziasztok! Ennyi késedelem után ismét visszatértem.

Még egyszer elnézést a szünetért.

A részt igyekeztem eltérő hangulatúra írni mint a többit. Kevesebb a történés, több az érzelem, a hullámok....

Kicsit még féltem is megírni. Szeretném, ha írnátok nekem véleményt, jól esne pár visszajelzés. Jó, rossz, építő. Akármilyen. Írjatok kommentben, és/vagy a chaten! :)

Ha tetszika történet, és szerintetek megér egy feliratkozást, jobb oldalt tudjátok ezt megtenni.

Nem is rabolom az időt: Jó szórakozást a 13. részhez!

- Túl gyorsan mész. – szólalok meg, miután egy ideje csend honol a kocsiban. A csend megöl. Kivégez. Bánt azzal, hogy az igazságot tárja fel. Hogy megmutatja az ember gyengéjét. Hogy emlékeztet a fájdalomra. A fájdalom forrására. S az egész átkozott napra. És elönt a szégyen. A szégyenem  nem más: nem védtem meg az édesapámat. Hagytam, hogy a körülmények miatt fagyjon ereibe a vére. És szégyellem, hogy az anyám képes volt engem és saját magát is hazugságba ringatni. És haragot is érzek. A csend azt kérdezteti velem, hogy miért?. És ez olyan rossz.

Olyan szörnyű, hogy 23 éves létemre, évek óta ebben a hajszában élve még mindig meg tudok lepődni, és még mindig nem tudok átsiklani a lelkemet borító hegeken, kötözéseken, a rászáradt véren. Hogy ennyi idő elteltével is éjjel hangok kísértenek. Gyerekek sírását, nők könyörgését, férfiak erőtlen nyöszörgését hallom minden egyes elátkozott éjjelen, mikor fekszek az ágyban, és az emlékek nem hagynak nyugtot! Azt akarom hogy elmenjenek. Hogy tűnjenek kámforrá. Aludni szeretnék végre egy kellemeset, de nem megy. Három éve csak a rémálmok uralják az éjszakáimat, és mindig egy-egy, vagy akár több szenvedéssel teli halál előtti szónoklat, vagy csak üres üvöltés visszhangzik a fejemben. A csend ezekhez a hangokhoz vezet. Őszintén félek a csendtől. Meg kell szabadulnom tőle!

- Demi? Itt vagy? – kérdi halkan.

- Mondd! – zökkenek ki. Örülök, hogy ezt a rossz gondolatmenetet ezzel lezárta, és nem nekem kell beszélgetést kezdeményezni.

- Nagyon fáj a kezem. – sóhajt fel, és hangjában remeg. Olyan védtelennek tűnik most így megsebezve a volán mögött. Egészen sokáig el tudnám nézni, és gondolkodnék. Gondolkodnék ha hagyná. – Demi, valamit csinálnunk kell vele.

- De hát Kicsim, én nem vagyok orvos…. – hadarom. – Egyébként is tudod hogy nem nagyon bírom az ilyesmit…mármint a nyílt sebek… - és nem kell folytatnom. Pontosan tudja, hogy kikészülök a nyílt sebek undorító látványától. Kiakaszt, felforgatja a gyomrom, kidobom az egész napi ennivalót, parázok.

- Fél kézzel nem tudom magamnak megcsinálni. – förmed rám. – Figyelj, segítened kell. Oké? Szükségem van arra, hogy ellásd ezt a szerencsétlen sebet! – pisszeg. Pár mássalhangzót külön megnyom, hogy szavait torzabbá, nyomatékosabbá tegye. Le kéne nyugodnom….

- Jó. Rendben. Úgysincs más választásunk. – nincs ám. Nem sétálhat be vele a kórházba, ez egyértelműen nem baleset. Kihallgatnák, és faggatnák. Na az hiányozna azok után, hogy pár napja a rendőrségen dekkolt. – Akkor menjünk haza, és majd ott kitalálok valamit. Addig is…. – majd telefonomat előcsúsztatta, farmerom zsebéből – utánanézek a dolognak valamennyire.

És megyünk. Ismét halkan, de most lekötnek az elsősegélynyújtó dokumentumok. A város fényekben úszik. New York éjjel is pörög. Itt hétfőn is tombol a fiatalság, tolonganak a roncskocsmákban, a discok megtelnek, az utcák járdáin magas sarkú cipők kopognak. Csókok csattannak a padokon. Ez az a hely, ahol mindent megtehetsz, hogy utána megbánhasd. Egy világváros. Egy hely, ahova mindenki el akar jutni. A lehetőségek, a feltörekvő tehetségek, a könnyek városa. Egy betondzsungel, ahol az álmaid vagy valóra válnak, vagy eltipródnak.

A nappaliba rohanunk cipőstől, előveszem az elsősegélydobozt, és tanulmányozom egy egyetemista szakdolgozatát.

- Fertőtlenítés. Hmm….mutasd! – nézek felé. Leülünk a szőnyegre, s felém nyújtja bekötött kezét. A kötés átvérzett, de még nem csöpög. Leveszem, majd elfog a rémület. De legalább a húsát nem látom….egy vizes ronggyal megszabadultam a zavaró, vörös maszlagtól, majd mindent elkezdek utasítások szerint csinálni. Néha felnézek, hogy lássam: fáj-e neki. A válasz egyértelmű igen. De nem nyafog. Tudja, hogy csak még inkább vonakodnék ezzel foglalkozni, és szerintem neki sincs kedve húzni az időt.

- Apád vagy bátor, vagy őrült volt. – ejti el ezt a három szót.

- Mármint? – őszintén ledöbbenek. Hogy jön ez ide? Őt foglalkoztatja a téma?

- Hallottad, nem ismétlem meg.

- Hogy jön ez ide? – majd kezembe fogom a fertőtlenítőt. – Ez csípni fog.

- Leszarom. Csak csináld! – utasít, majd folytatja. – Nem tudom…csak remélem hogy te tudod melyik. A bátorság és az  őrültség között nem sok különbség van. Bátor volt, el akart vinni. De alapjáraton….

- Ne szépítsük, David, őrült volt. Őrült és hülye. Felelőtlen és…. – felszisszen, mire felkapom a fejem.

- Folytasd, kérlek.

- Mindegy. Annyi a lényeg, hogy sosem bocsátottam volna meg neki. Teljesen mindegy. – ismétlem meg, ezzel biztatom magam, hogy amit mondok, az valóban úgy is van. Ma délután…mikor kikísértem – kezdek bele nehezen, és nem is tudom mi késztet, hogy elmondjam – azt mondta, hogy hívjam majd fel….hogy élek- e még. – szipogok hármat, majd folytatom. Igyekezz már, Demi, majd bőgsz, de erre most kurvára nincs ám időd! – De a koncepcióhoz tartotta magát, miszerint versz engem.

- Ezt honnan szedte?

- A monokli, David.

- Olyan szépen elrejtetted, hogy fel se tűnt…. – gondolkodik el.

- Ő mégis észrevette. Jó volt a szeme. – jutok a teljesen felesleges következtetésre.

- Fáj még?

- Nem. – fogom rövidre. Reszketni kezd a keze, és hallom, ahogy nehezen veszi a levegőt. Felnézek. Szemei vérben forognak, arca ki van pirosodva, mint a pipacs.

- Pihenjünk. – majd felsóhajt. Abbahagyom, és elengedem a karját. Térdeimet felhúzom, átkarolom két kezemmel, kézfejeim ujjait összekulcsolom.

- Meglepsz.

- Miért?

- Nem szoktad kimutatni a fizikai fájdalmat. – ejtem egész halkan. Sóhajt egyet, és kínosan körülnéz.

- Ne emlékeztess rá!

- David, ez nem szégyen!

- Akkor mégis mi?? – kiáltja el magát, amitől összerezzenek. Nagyon zavarja a téma.

- Miért bánt ennyire ez?

- Demi…

- Most az egyszer megkérlek, légy hozzám őszinte. Lassan kezdem megkérdőjelezni hogy együtt öregszünk meg. Szeretnék belőled minél többet elraktározni. – vallom be teljes határozottsággal, de nem kell aggódnom, pontosan tudja miről beszélek. Nem vagyunk biztonságban. Azt a koponyát valaki észrevétlenül becsempészte. Meg is ölhetett volna minket. – Nem akkora szerencsétlen, mint mondtad. Oké, a te szakmai szemeddel – és kiemelem az iróniát – csúnyán nyúzta meg a koponyát. – kimondani is abszurd. – De bejutott valahogy. De mégis élünk és….

- Na jó. – szavamba vág. – Férfiakat is öltem, tudod. Mikor láttam a fájdalmaikat… - gondolkodik. A megfelelő szavakat keresi. – lenéztem őket. Teljes szánalomnak tartom, hogy látványosan szenvedjen egy férfi. Érted? Ez olyan….mint nőben az ingyenkurva. Ők csak teszik, mert nekik természetes, és mert kell nekik, de a környezetük lenézi őket. – majd vállat von. Karját nem mozdítja el, csupán hagyja a földre lógva pihenni.

- Nem gondolod, hogy ez rossz felfogás? – gondolkodok el.

- Mi ez a kérdezgetés? – csattan fel, mikor „ráébred”, hogy mi most komolyan arról beszélgetünk, hogy lenézi a férfiáldozatait.

- Én csak…. – de megtorpanok. Mit mondhatnék? Valami egyszerű kell, ami hihető, és ami igaz is. De tényleg: miért kérdezgetem egy olyan témáról, amitől undorodok?- csak tudni szeretném hogy mi jár a fejedben….és kiforgatták a szavak. – összehúzom magam még inkább, hátamat csúnyán begörbítem, egészen gombóc alakot ölt fel a testem így, és térdeim mögül szememmel kukucskálok felé.

- Folytassuk inkább. – tereli kegyesen a témát. Azt szeretné, hogy hálás legyek neki, hiszen nem kért számon az áskálódásomért. Az vagyok.

- Rendben. – kezét megmoccantja felém. Melléhúzódok, ölembe veszem az említett testrészt, majd folytatom a munkálatokat. Ahogy tapogatózok a seb körül és kukucskálok bele különböző szennyeződések után, az arca egészen elszörnyed. – Biztos vagy benne?

- Ne nézz rám, csak folytasd!

- De fáj neked….

- És szerinted érdekel bárkit is? – elképed. – Ennyire naiv még te se lehetsz. – majd logikátlan lépésként mosolyra húzódik a szája. A fájdalom keveredik valami számára jóleső, nevettető dologgal, és ez lesz belőle: egy ijesztő nevetés, ami egy felszisszenésben ér véget. Ugyanis a jókedvétől függetlenül nem hagyhatom abba a seb átnézését. – Mint egy kislány. – nyomatékosít kivörösödve, és felnézek, de már azt se tudom mitől az a pír az almácskáin…ezen még majd biztos gondolkodni fogok. – A fájdalom hátráltatna. Inkább csináljuk meg, és utána hadd folytassam amit elkezdtem. – zárja le mondanivalóját. De hát….ezt nem együtt kezdtük el? Miért beszél csak magáról?

- Engem kihagynál ebből az egészből?

- Ki is foglak hagyni. Csak nem képzelted hogy velem jöhetsz!

- Úgy gondolom, eddig hasznos voltam. Vagy nem?

- Annyira azért nem…. – préseli ki halkan a fogai között. Bár most szívesen földhöz vágnám a kezembe akadó kötszert, mégsem teszek semmit. Fel se nézek, csak folytatom. Folytatom amit elkezdtem. – Apád probléma volt. És lehet, hogy ebből külön bajunk lesz.

- Ne hibáztasd.

- Nem tudhatta. De nem is ezért….csak nem akarom, hogy gyere. – hadarja, s én meglepődök.

- Te most magyarázkodsz? Magyarázkodsz….nekem?

- Nem. Talán magyarázattal tartozok?

- Hát… - igen! – nem. – válaszolok lemondóan. – Talán igazad is van….de akkor egyedül leszünk? Mármint te az utadon, és én….

- Igen. Itt maradsz, és rajtam kívül nem engedsz be senkit. – elkezdem kötözni a kezét. Nem óvatoskodhatok, erősen kell a kezét rögzíteni. És amit mond, az nagyon megrémít: teljesen a három kisgida története.

- És ha valaki átver? Vagy ha….nem jössz vissza? – sosem fogalmazódott még bennem igazán a kérdés. Nem tűnhet vészesnek, de bármelyik pillanatban megölhetik. Ő is ember. egy jól irányzott szúrás, vagy akár egy ütés is elég lehet élete kioltásához.

- Elment a maradék eszed is? – mereszti rám a szemét. – Ilyesmire gondolnod se szabadna, Demi! – és felment benne a pumpa. Arcára kiült a düh, az emberből valami egészen más, valami ijesztő változott hirtelen. Vonásai egyre inkább torzulnak, és szemeiben mintha könnycsepp keletkezne. Befejezem a kötést, mire feláll. Bámul, és hitetlenkedik. A szeme sarkában látom az elkent cseppecskét, és ez megrémít. Felállnék. El is kezdem. Súlyomat lábamra helyezem, és már félig kiegyenesedtem, majd hátraesek. Ellökött. Egyszerűen….megragadta a pulcsim, erősen belemarkolt, majd annál fogva lökött hátra. Olyan homályos minden…olyan rosszul estem. És fáj.

- David? – bámulok rá. Nem vesztem el a figyelmem, két kezemmel kitámasztom felsőtestem.

- Mégis hogy gondoltad ezt?? Milyen jogon gondolod te azt, hogy egy enyhén rizikós helyzettől majd jól meghalok?!! – üvölt. Teljesen ki van borulva már, úgy érzem, mintha kezdené elveszíteni józan ítélőképességét. – majd letérdel. – Mégis hogy gondolod, hogy ezen a világon hagynálak egyedül??! Megteremtettem köréd az élő poklot, és nem foglak egyedül hagyni benne!! – majd liheg, két tenyerébe temeti az arcát. Egy ideig így marad. Aztán felnéz. Még mindig torz az arca. Mint aki harcol a sírás ellen. – Ilyesmire ne is gondolj, ilyenekkel ne idegelj, kérlek. – fejezi be elgyengülten, majd teste testemre nehezedik, arcát nyakamhoz fúrja, és halkan sír. Érzem, ahogy zihál, de már nem harcol. Csak elereszti a stressz egy részét, és talán enyhülhet keveset a lelke.

Nem bűn sírni. Simogatom a fejét, csitítgatom, és a plafont bámulva kiürítem gondolatoktól hemzsegő fejemet. Nem marad más, csak a jelen pillanat.

És így vagyunk. Nem is tudom meddig. Egy idő után megnyugszik, és csak halkan szuszog. Nyakam ragad a könnyektől, hajam egy foltban elázott már, és kezd egyre inkább nehézzé válni David súlya. Persze minden fura pillanatot megszakít egy hétköznapi. Telefoncsörgés.

Párom azonnal legurul rólam, és elvonul.

- Lehet hogy van valami! – kiált fel, és hallom ahogy veszi fel a kabátját.

- Várj! – rohanok elé. – Ne siess annyira! És ha csapda?

- Van időm rajta gondolkodni? – majd az alsó szekrény titkos rekeszéből elővesz egy fegyvert. – Meg van töltve, remek. – motyog.

- Legalább az arcod mosd meg! – könyörgök. Elgondolkodik.

- Majd elkopik. Szóval amit mondtam. Jó legyél, majd jövök. – hadarja, és csókot nyom a homlokomra. Kitárja az ajtót, kilép rajta, és itt hagy.

Teljesen. Egyedül.

Fáj a fejem és szédelgek. Lassú tempóban, bal kezemmel fejemet masszírozva bekóválygok a rabszobába.

Egy ártatlan gyermek segélykiáltását hallom fülemben tompán zúgni. Minden pislogás rémálommá válik. A csend, a sötét előidézi a hangokat…a kénköves szenvedést. Magam is megjelenek, és mindig arra jövök rá, hogy míg szemem nyitva van, a fától nem látom az erdőt. Amikor a jelen tárul elém, egyszerűen saját szenvedéseimet helyezem előre. Pedig nálam szenvedtek többet is. Ők az én sötétségemnek árnyai.

Előjönnek az emlékeim, és tisztán látom a könnyek által áztatott szenvedő arcokat, s remegő, bekötött szájakat, a könyörgő, imádkozó kezeket.

Ők már nincsenek köztünk. Hagytam őket meghalni, miközben csak arra gondoltam, hogy nekem milyen rossz.

Brutálisan buta vagyok.

És elveszett.

Reménytelen.

Félek. Félek itt egyedül. Félek az emlékektől, a vádló hangoktól, a valóságtól, a hálószobánk szekrényeitől, az ágyunktól, az ablakunktól, a sírástól, a nevetéstől, a múlttól, a jelentől, a jövőtől….mindentől, ami bennem és Davidben közös. 

Nem tűntem el.... [off]

Sziasztok!
Mint gondolom észrevettétek, mostanában nem jelentkeztem résszel.
Elnézést kérek, de nincsenek jó napjaim. Semmi se jött [és nem is jön] össze és nem érzek magamban erőt és motivációt az íráshoz. Ez egy olyan érzelmi állapot, amikor már azok a dolgok is fejfájást okoznak neked, amiket imádsz: Mert ez a történet a szívem csücske, de most mégsem megy.
Amint jobban leszek és érzek magamban elég ambíciót, azonnal részt fogok publikálni.
De most szerintem pár napra még szükségem lesz.
Az az igazság, hogy ha erőltetem, akkor sokkal figyelmetlenebb vagyok, és az olyan írásaim, amelyek nem átszellemülten készülnek el....nos, azok a legrosszabbak. Szeretnék inkább a minőség mellett megmaradni, remélem ebben egyetértünk. :)

Ígérem, hogy összekaparom most már magam, és minden vissza fog térni a régi kerékvágásba!

Addig is egy HÍR, és KÖSZÖNET!
Csodálatosak vagytok! Sosem hittem volna, de megtörtént: az oldal meghaladta a 3000 megtekintést. Sokaknak nem tűnik nagy számnak, de nekem egészen elképesztő, és nagyon szépen köszönöm! :)

Remélem, hogy a nagy késedelmek ellenére még érdekel titeket a folytatás.
Küldjetek visszajelzéseket! Köszönöm! :)

Jelentkeztem a Skyscraper Blogdesign novellaversenyére! (off)

Sziasztok!
Azt ígértem, hogy résszel jelentkezek. Igen....viszont nem így alakultak a dolgok. Továbbra is igyekszem pótolni a hiányosságaimat.
Most, hogy megint, ezredjére is megvallottam ugyanazon bűnömet, térjünk a bejegyzés lényegére:
Nem csak rendezem a versenyeket, most először én is megmérettetem magam.

Kategóriám címe: Találkozásom az árnyvilággal

Információkért kattintsatok IDE, és jelentkezzetek a leírt módon!

Szerintetek hogy fog menni? Mit vártok tőlem? Kommenteljetek! :)

[A képet linkkel megtaláljátok jobb oldalt is!]

Sikeres novellaírást Nektek is! 

BLOGAJÁNLÓ: EZER PERC AZ ÉJSZAKÁBAN

A verseny keretein belül ismerkedjünk meg egy bloggal: Ezer perc az éjszakában

Panni még májusban kezdte el az anime szereplős blogot.
Őszintén nem rajongok az ilyesmiért, de nézzük tovább. :)
A kezdeteknél kicsit szétszórt volt, de ha az utolsó részeket olvassuk, látjuk, hogy az író fejlődik, ami egyáltalán nem baj, hiszen ez mindannyiunk célja. :)
Egy fantasyről beszélhetünk, ami meg van spékelve egy kevés szerelemmel, és tádá! :)

Panni, annyit akarok mondani, hogy sok-sok szerencsét, én szurkolok! ;)

Veca.~

A halál beállta - EREDMÉNYHIRDETÉS

Versenykiírás #2 

Sziasztok!

Tegnap lezáródott a verseny, és ma eredményt hirdetek.

Három munka érkezett. Ez kevesebb, mint a múltkor, de nem a mennyiség számít, hanem a minőség, az pedig erős lett. :)

Nem is húzom az időt, vágjunk bele!

A döntésemet egyéni érzelmeimre alapozom, mint mindig. Nehéz három király munka között sorrendet felállítani, de megpróbálkoztam vele...

III. hely: Rose Hoshino

"Szúró fájdalom hasított a mellkasomba, majd azonnal megszűnt. Eltűnt úgy, mint minden körülöttem. Mint a szemem világa, ami csak a végtelen sötétséget látja, pedig biztosan nyitva volt. 

~Meghaltam? Mi lesz most? A mennybe kerülök? Vagy talán a pokolba? Mikor pereg le előttem az életem története? Vajon valaki újszülött gyermekének a testébe kerülök? Vagy egy fűszál leszek, aki egész nap a fényben fürdik és néha lágyan meglengeti a kellemes kora nyári szellő? Talán visszamegyek a földre és szellemként járkálok az emberek között? Vagy ebben a sötétben fogok lebegni örökre?~

Egy biztos, fáradtam. Lecsuktam inkább a lelki szemeimet is, hiszem amúgy sem láttam semmit itt a sötétben. 

~Vajon felébredek még valaha?~"

A teljes tanácstalanság tárult elénk. Maga az írás jó, talán halál után van egy holtpont amikor mindenkinek ez fut át a fején, nem tudom. Különösebb érzelmet nem igazán váltott ki belőlem, ugyanazok a kérdések, amiket már ezerszer feltettünk magunknak. Viszont végre valaki leírta összegezve. :)

Gratulálok, itt az ajándékképed:  

II. hely: Bakos Panni

"Kábultan támolygok az úttesten. Villanások hangos zörej. Egy autó! Dudaszó, fékcsikorgás és paff.

Talajt érzek az egész testem alatt. Kiáltások amik egyre tompábbak. A fájdalom folyamatosan csökken.

Ragadós vas szagú folyadék van körülöttem. Laposakat pislogok, egyre mélyebben.

A szemem végleg becsukom.

Egyre közeledek a fényhez, de ugyan akkor úgy érzem teljesen elnyel a sötétség.

Átkerülök egy másik világba hol emlékképek peregnek.

Egyre gyorsabban zuhanok még végül újra csak sötétség. 

Szemhéjamon keresztül már látom a fény színes csápjait de nem nyitom ki szemem.

Szólongatnak édesen. Különös olyan mintha még élne bennem valami de nem tudok rá emlékezni.

Lassanként nyitogatom a szemem. Meglátok két alakot.

Érzem simításukat.

Újra kezdtem...de ugyan az maradtam!"

Szóval a halál után is van élet. Nem fedted fel, de ebben biztosak lehetünk. Talán az utolsó mondat az, ami engem gondolkodásra kényszerített. "Újra kezdtem...de ugyanaz maradtam!" Nem tudom, ez az önmegvalósítás, meg a "Be yourself!" nekem nagyon fontos. Ezzel jó helyen találtál el. :)

Gratulálok, itt a díjad: 

[A blogajánló készül]

I. hely: Vajda Réka

"Félek, de közben megváltást is érzek… Hiába ordítottam, hiába sírtam… Senki nem hallotta... Észre se vettek… Már a gondolataimat se hallom… Örök vidámnak hívnak… De mind ez csak egy maszk! Már lelkileg nem is élek, akkor minek mozgok még? Úgy döntöttem ennek vége! Már csak egy lépést kell megtennem, és örök álomba kárhoztatni magamat. Jobb kezemben egy kés. A balban egy pisztoly. Melyiket válasszam? Úgy döntöttem megtapasztalom milyen is a lassú halál, és máris egy szúrást érzek. A hasamban… Vérzek… Meleget és fájdalmat érzek… De megbánást nem! Lefekszem… Lassan… Elkezdem fázni… Mosolygok… Végre egy őszinte mosoly… Lehunyom a szemem… És végre elalszom… Örökre…"

Ez eléggé "drámai" lett ahhoz, hogy azonnal kétszer kelljen elolvasnom, ami csak jó. A halál után nincs élet? Hmm... :)

Megint máshogy közelítitek meg, ezt szeretem a legjobban. Talán a vége kicsit túlságosan is tagolt, de talán ez benne a jó, a megnyerő.

Gratulálok, megérdemled: 

[A szöveg azonnal kikerül]

Köszönöm a versenyzőknek, ügyesek vagytok! :)

12. Ez az út a pokolba megy

Érzem, hogy repülök. Zuhanok. Eldobtak. De mégis hova? És miért repülök? Mi az oka?

Óráknak érzem. Szenvedéssel, szorongással teli homályos lebegésnek. Majd becsapódok. Oldalamhoz kapok, fájdalom hasít belém, végigfut a csontjaimon, mintha növényzet lenne, ami a földből nőne ki és testembe hatolna. Talán egy nap….talán egy perc.

Egy perc….egy perc hetvenkét szívdobbanás. Egy szempillantás. Egy vízcsepp az élet tengerében. Hatvan másodperc. A nap 1440-ed része. Egy perc alatt jövünk, egy perc alatt távozunk. Jövünk, maradunk, majd megyünk. Hova megyünk? És ott mi vár? És miért ilyen sötét az út? Miért ilyen fájdalmas? Miért ejtem a lábamra az akadályokat, amiket felszedek? Miért fáj ennyire a lábam a lépteimtől? És ki sodort a talpam alá szilánkokat? És én miért nem kerülöm ki őket? Mi késztet arra, hogy tovább lépdeljek? Miért üvöltök fel, ha nem hallja senki? Mit érek a harcommal? Mi ellen harcolok? Ki az ellenségem? Mit tehetek, ha nincs senki mellettem? Van valaki mellettem?

Kinyitom a szemem….még mindig sötét van. Ki kapcsolta le a villanyt? Miért nem telik a percem? Hol van a hatvan másodperc? Miért nem hallom kattogni az órát? És ki játszik a zongorán? Egyáltalán hol van itt zongora? Nem látok. Csak hallom a hangokat. A dallam panaszosan magas, majd nyugtatóan mély. És nem tudom eldönteni, hogy segít-e, vagy netán ezzel akar megölni. És ki játszik? Ki hallatja ezeket a hangokat?

És most kiáltás. Ki kiált? És hol? Nem vagyok egyedül? Majd csattanás…mint mikor megütsz valamit. És jajveszékelés. Törés-zúzás és zongora. Mi folyik itt?

Pislogok, és fényt látok. Homályos, erőtlen, majd egyre élesebbé válik a kép. Egyre hitelesebb. Felébredtem, a valóságban vagyok.

 Talán tényleg csak egy átkozott perc volt. A plafonunk rajzolódik ki előttem. Erőtlenül kezemmel kinyomom felsőtestem. Most kémlelek. Bámulom az ablakot. Azt a kitárt fakeretes üvegdarabot, amin az előbb valaki ki akart vinni. De most akkora csend van….a csend a legfélelmetesebb dolog ebben a házban.

Majd motoszkálás. Kutatás. Most félek. Az adrenalin elszabadul a testemben, utat tör magának, nem érdekli az agyam parancsa, miszerint vissza kéne fognia magát. Őszintén leszarja. Csak végigfut az ereimen, húsomat táplálja, talpra kényszerít. Mozgásba lendülök. Felnyitom az ágyat, és az ágyneműtartóban lévő megtöltött pisztolyra meredek. Hosszan, és tudom mit kell tennem. Meg kell védenem magam. Muszáj!

Óvatosan, oldalasan lépkedek az ajtó felé, fegyveremet a földnek szegezem még. Ujjam a ravaszon, tekintetem a nappali felé mered, de semmit se lát. Csak a szokásos bútorzatot, és a gyűrött szőnyeget. Állandóan összegyűrődik az a szar….egyszer kidobom.

Nem erélyem a trágár szavak használata, de most egyszerűen szükségem van rá. Majd csörgés. Mint a zacskó, de talán kicsit tompább. Kilépek, és a hang irányba tartom.

- Ne fogj rám stukkert, inkább segíts! – néz rám David idegesen, meghökkenve. Egy emberi testet gyömöszöl a zsákba. A pisztolyt nadrágövembe tuszkolom.

- Ki volt az? – közelebb lépek. Olyan ismerős az a cipő. Fekete, szépen ki van csinosítva…én azt ma láttam! – David….kit öltél meg? – kérdem enyhe szorongással a hangomban. Csak nem…

- Sajnálom Demi, el akarta vágni a torkomat. – sóhajt lemondóan, de nem is igazán figyel. – El kell tüntetnem, de most.

- David…. – majd ismét végignézek guggolásán, és a fekete zsákra téved a tekintetem. Egész biztos vagyok benne. – Ő nem akart bántani….ő biztos nem olyan… - hangomban a sírás hangszínét fedezem fel, szemem ég, lábaim úgy remegnek alattam, mint a lökdösött kocsonya.

- Demi. – szólít meg idegesen. Felé nézek. Felemeli bal kezét. Alkarján egy hosszú, könyökétől majdcsak csuklójáig terjedő hosszú, elég mély vágás éktelenkedik, amiből meglepő módon nem ömlik a vér, csupán csordogál, mint a kis patak. – Hozz valamit, és kösd be!

- David, ki ne találd hogy elcipeled…

- Mert van valami más ötleted? Van választásunk? Megmozdítani is nehezen tudnád…tedd amit mondtam! – az utolsó három szót külön kiemeli. Hangjában szigor cseng, a fájdalmat lelke mélyére zárja a többi kínzó élménye közé. Ő nem mutatja ki, ha fáj. Miért is tenné? Ő ilyen….

- Megnézhetem? – akadok fenn egy pillanatra. Bólint. Odarohanok, melléguggolok, és bekukucskálok a zsákba. – Apa…. -  remegek. Még pár könnycseppet áldozok a lelkéért....

- Ezt most megbeszéljük, de nincs rá időnk. Greg beszélt… - lihegi, és hátrataszít ép jobb kezével. Izmai az ingben megfeszülnek, hirtelen kirázza a hideg, felszisszen. Meg kell támasztania magát pár pillanatra sérült baljával.

Ha félretekintek, ott van az ájult ifjú.

- Látom kirúgdostad ettől függetlenül belőle a lelket… - próbáltam nem a zsákba félig belegyömöszölt személyre gondolni. Ide se figyel. Oké, kussoltam. A konyhába rohanok, és hozom az elsősegélydobozt.

- Csak….kösd be. – majd felém fordul, kezét leengedi.

- Oké, megpróbálom. – fogom az említett területet, és szorosan elkezdem jóddal fertőtleníteni. Hangosan sziszeg, az orra alatt káromkodik, de nem hagyhatom abba. Ez fertőzésveszélyes. – És most bekötöm. Jó?

- Csak csináld… - suttogja kicsit kilendülve a szerepéből. Valami erőtlenség csillog hangszínében, amin egészen fennakadok. De ezen gondolkodni időm sincs, nemhogy idegzetem. Elkezdem feltekerni a fehér anyagot, majd pár réteg után felszakítom egy kis helyen és szorosan megkötöm.

- Így jó lesz?

- Teljesen mindegy, csak ne hagyajk nyomt magam után… - majd az utolsó simítást elvégzi, és megköti a hatalmas kukászsákot.

- Hova visszük? – kérdem megrökönyödve.

- Van egy…barátom. –kezd bele keserűen. – Majd ő eltünteti. Neki ez a dolga, neki ez a biznisz.

- Nem is tudtam hogy ilyen barátaid is vannak – majd feláll, és jobb kezével vállára dobja a hullát, miközben a ballal támasztja a zsákot.

- Pedig ha nem lennének, már rég nem lennék itt…. – majd még egy megvető pillantást intéz Greg felé, és elindulunk. Mindketten cipőt húzunk és kabátunkba bújunk.

- Mit mondott? Ki az? – kérdezgetem, míg édesapámat bedobja a csomagtartóba. Majd sírni ráérek miatta később is, de az adrenalin nem hagyja hogy bármit is tegyek.

- Remélem elhoztad a fegyvert. – néz rám, majd beülünk. – Kösd be magad, ne legyünk véletlenül se feltűnőek.

- Jó. – majd kérésének eleget teszek. – Na? Ki az? – türelmetlenkedek. Semmire se várok jobban, csakhogy holtan lássam. – És a fejet miért nem hoztuk?

- Az is benne van. Nem láttad? – néz felém.  – Amúgy nem tudom ki az.

- Ha? – nézek rá, lélegzetem elakad.

- A lényeg az, hogy szerinte ez bérmunka…. – és beszél. Valamit beszél. De nem hallom. kizárom. Tompa hangként hat a gondolataim mögött, valahol a távolban.

- Apa…. – ejtem ki a számon megtörve. – Megöltem….és ő csak jót akart. Meg akart valahogy szöktetni, el akart vinni…. – majd lehajtom a fejem.

- Sajnos….talán hagynom kellett volna?

- Te megkérdőjelezel? – majd ismét a sötét utat bámulom. Este van.

- Tudom hogy le tudnád nyelni az érzelmeidet és el tudnál menni. Tisztában vagyok vele. Te félsz. Önkéntes rabnak érzed magad.

- Nem így van. Én….szeretlek. És így teljes az életünk.

- Az enyém igen….de a tied? Ne mondj magadnak ellent! Na jó… - majd egy hatalmas levegővel összeszedi gondolatait. – Te valahol egy erős ember vagy, aki teljesen független. De ezt lenyomod minden nap a torkodon….látom, hogy valami indulat szabadulni akar, de nem hagyod. Minden egyes nap…. – hallgatom. Az útfelező fehér csíkokon ugrándozik a tekintetem. Pontosan tudja, hogy minden szavával fejbe vág, még ha simogatni is akar velük. – És én ezt őszintén imádom. Amikor megremeg a szád, és végül elhagy az erőd….amikor mindent félredobva bólintasz, és vakon követed minden parancsomat, az valami különös csodálatot vált ki belőlem. Te alkalmazkodsz. És ebben az a legjobb, hogy nem állandó….hogy sosem tudhatom, mikor tör fel belőled valami sérelem. Olyankor egész ijesztő is tudsz lenni….olyan kis szélsőséges vagy, mint az időjárás….leginkább egy természeti katasztrófához vagy hasonlítható. És ez őrülten…szexi. – egészen belemélyed a hangos gondolkodásba. Gátlástalanul követ szó szót. – És ad egy löketet, egyfajta példát nekem….hogy mit keressek.

Szemeim tágra nyílnak. Ő is elhallgat. Felé sandítok.

- Nem úgy értettem….

- Akkor megkérlek, hogy ne engem keress az áldozataidban. Elszomorít. – és tényleg. Rossz érzés fog el. Nők megölésével helyettesíti azt, amit velem akar megtenni. Beteg.

- Ettől nem fogok meghatódni, Demi.

- Erről….ne is beszéljünk. – majd behajtunk egy elhagyott raktárépülethez, ami már a városon kívül van. Mindig magányosan áll ott, legalább is eddig azt hittem… hatalmas, masszív építmények. Olyan helyre állunk, ahol a kocsi már nem látszik. Kiszállunk. Végignézek az egyik felém tornyosuló rozsdás vasajtós betonépületen, még rácsodálkozok egyszer, majd figyelem, ahogy David mellém lép és érdekesen üti az ajtót. Ütés, szünet. Ütés ütés szünet szünet szünet. Ütés, szünet szünet. Ütés ütés. Majd valaki kilép. Már látom: egy középkorú európai férfi. Kezet fognak.

- Hát te? Megmondtam: ha el kell szállítanom valakit, szólj előre!

- Sürgős nyakkitörés volt, ahogy az eltakarítása se tűr halasztást.

- Szóval sürgős. – majd méreget minket. – Látom hoztad a kis barátnődet is. Hadd mutatkozzam be….

- Felesleges. – fojtom belé a szót.

- De mogorva….na mindegy. A sürgős dolgok tudod hogy itt nem működnek, hacsak….nem dobsz mellé még valami plusz értéket. A kis aranyos – és felém kacsint – is megfelel, de készpénzt is elfogadok. – kezem ekkor már a fegyveren, majd lassan előhúzom. Lefele szegezem, tökéletesen a célpontomra.

- Felajánlhatok mást? – pislogok felé. Érdeklődve figyel, talán kacérkodásra gondol. Még inkább keserűség fog el. – Mondjuk meghagyom a golyóit.

- Mondtam, aranyos. – nevet.

- Nem szórakozik. – dörmög a párom, és érzem, hogy haragom lángra kap.

- Három….

- Ez nem vicces… - kapkodja a fejét.

- Kettő… - figyelmeztetem.

- Figyelj, kislány, nincs semmi baj.

- Egy. – és ujjam megfeszül a ravaszon.

- Állj, elég! – kiált fel, és abbahagyom. – Elviszem…jó? – körülnéz, és csak reménykedik hogy ezt senki se látta.

- Helyes. A csomagtartóban van. Azonnal kiveszem. Demi, előttem legyél.

- Itt baj nem érheti.

- Azért erre nem fogadnék. – majd elindulok David előtt. Hárman érünk a kocsihoz. Kiveszik, és ismét elakad a lélegzetem. Megsimítom a műanyagot: belül egy hát feszült összegörnyedve. Már kihűlt a tavaszi éjszakában. Majd másra leszek figyelmes. Kiabálásra. Segítség, segítség! A hangok fülembe hatolnak, és az agyam ad nekik jelentést. Valaki dörömböl az egyik raktárból. A hullát gurítható kórházi ágyra dobják.

- Ez egy kislány? – nézek ridegen az európaira.

- Gyerekkereskedelemmel is foglalkozunk, ne legyél meglepődve.

- De….csak gyerek! És csak egy van!

- A többi alszik és ki van száradva. Hadd ne ecseteljem.

- Van gyereke?

- Nincs. – válaszol tömören.

- Nem….ezt nem hagyhatom!

- Demi, menjünk! – szól mögöttem David baljós hangon. Tudja, hogy erre könyörtelenül ugrok! – De hát….csak gyerekek! – szinte ismétlem magam. Hátulról átölel. Most nem szeretete kifejezéséül, hanem hogy ne tudjak megindulni az egyre gyengébb, erőtlenebb haj irányába. A pasi pont elém áll. Mosolyog.

- Rohadék…. – nézek rajta végig. – Rohadék állat! – üvöltök rá, majd elborul az agyam. Mozdulni nem tudok, de minden erőmet összeszedve jobb kezem hirtelen elszabadul, és utálatom tárgyán csattan: a pofáján.

- Ne csapj zajt. – nyugtat és két karjával védelmez, majd fejem búbjára csókot hint szerelmesem. De aki előttem áll, annak az arca piroslik. Nem csak az ütés helye, hanem az egész….értetlenül bámul.

- Kösz mindent, haver. – szólal meg egész kedvesen David, majd mindketten beülünk a kocsiba, és rátapos a gázra.

- Hogy tehetik ezt? És én miért hagyom?

- Azért hagyod, mert nincs más választásod. Nincs semmi baj. Jó? – nem bólintok.

- A kezed?

- Fáj. – nyugtázza.

- Hova megyünk?

- El kell rejtenem téged, Demi. Nem vagy biztonságban.

- Egyedül se lennék….de akkor még jobban is félnék. – majd felé nyújtom a kezem. – Maradjunk együtt.

- De Kicsim….

- Ne! Kérlek….ki vagyok bukva. Nagyon. Az előbbi, meg a koponya, meg Apa, meg Greg, és Samantha….az egész kiborít…. – panaszkodom, de valahol talán megért. – Kérlek. Legyél mindig itt. – és még előrébb nyújtom bal karom.

- Mindig itt leszek. – mosolyodik el halványan, bal kezével a kormányt fogja, jobbjával ujjainkat lassan összefonja, és szorítja.

- És most megtaláljuk, hogy ki hagyta azt ott? – kérdem bizonytalanul.

- Mindenki megkapja méltó büntetését….még mi is.

- Előbb-utóbb biztos. Egyébként a pokol jó hely?

- Nem tudom. Biztos. Nem érdekes. – vállat von. – Teljesen mindegy.

- Végül is, minek ezen gondolkodni.

- Tudod….mindig is féltem hogy egy reggel holtan talállak. Veszélyeztetve vagy….hagynom kellett volna hogy Patrick elvigyen.

- Ne hülyéskedj! – bámulom. Épp az útra pillant, de csak futólag. Velem van elfoglalva. – Ő….a körülmények áldozata lett. És nem fogadta el a döntésem. Ha tudnám, hogy holnap biztosan meghalok, valószínűleg akkor is itt ülnék. És várnám a véget….veled. Akárhonnan is nézem, nem lenne Happy End. De végül is mindegy….veled lenne, és ez a lényeg. – majd felé mosolygok, de ő nem mosolyog vissza……